Minden utamban hű voltál

Evódiát az első várandóssága óta ismerem, VBAC története csodás példa volt számomra arra, hogy mit is jelent valójában egy nehéz első szülésélmény feldolgozása. A második szülése és az arra való felkészülés során betekintést enged abba a folyamatba, hogy milyen önismereti útra indította egy traumatikus élmény, illetve, hogy ez hogyan nyert értelmet és vált erőforrássá. 

“Minden utamban hű voltál,

Egész életemben jó voltál,

Minden erőmmel, míg élek

Éneklem a te jóságodat!”

Ez az egyik kedvenc énekem is egyik bátorítás arra, hogy megosszam, hogyan lettünk gyerekes családdá.  Az énekről mindig eszembejut sok nehéz életesemény, amiben tudom, Isten segített át. Már az első nagyobb megpróbáltatáson is, – ami nem teljesen a sajátom, inkább a szüleimé, – amikor bő egy évesen, 13 kilóról legfogyva pár hét alatt 7-re, csont és bőr állapotba bevittek a kórházba dehidratálva. Ebben a nagyon nehéz helyzetben is Isten keze mentett meg, különben nagy valószínűséggel, ma nem lennék itt és azt hiszem, erről azért kell ma is beszélnem, hogy tudja meg mindenki, milyen hatalmas Istenünk van, aki nemcsak a múltban tett csodákat!

Sokat mesélhetnék még, de ez írásban igyekszem csak a szülési megtapasztalásokra szorítkozni és remélem, bátorításul szolgál neked is!

Kicsit visszamennék az időbe és mondanék pár szót a háttértörténetről, az első “szülésről”, hogy érthetőbb legyen a második élmény.

Első, császármetszéssel végződő szülésem nem igazán tudtam sokáig feldolgozni és nem mondhatom, hogy most nem gondolok rá nehéz szívvel, de már el tudom helyezni a nagy képben, lett helye és értelme az életünkben, a formálódásunkban. Több okból is nehéz maradt a császár élménye, amire csak sok idő múlva tudtam máshogy nézni, elfogadni és rájönni, mit kezdjek vele, hogy ne marjon az önvád és a mély csalódottság. Azt éreztem már frissen a műtét eldőlésekor, hogy örökké hiányérzettel tudnék majd csak rágondolni.

Előszöris amiatt éltem meg nagyon nehezen, mert  egyedül maradtam a legkritikusabb időperiódusban, mivel Tamást hazaküldték és nem volt egyetlen ember sem, aki értem lett volna ott, engem képviselt volna és segítőleg hatott volna a bennem zajló folyamatokra. Elvárások között találtam magam, elviselhetetlen fájdalmakba, egyedül, azt érezve, nem rajtam múlik a haladás, mert már gondolkodni se tudok, nemhogy bármit csináljak, ami segítene nekem mások elvárását velem, – a szülni próbáló anyával – szemben, kielégíteni.

Másodszor: vajúdás közben szóban és fizikailag is embertelen bánásmódban, egyszóval erőszakban volt részem. Ebbe naivan, magam lépkedtem bele, utólag látva a történteket, azzal, hogy bent maradtam, pedig nem történt semmi több annál, hogy a magzatburok megrepedt és szivárgott a magzatvíz. Egyébként időpontunk volt éppen aznapra, amit nem mertem elhazudni, hogy ne menjünk be, de akkor még fogalmam sem volt, mennyire ingatag talajon állunk ilyen fontos életeseményben a “szakemberek kezében” – ami nem hogy segített volna szülni, de hátráltatta azt és ördögi körben éreztem magam, amiből nem volt ötletem sem, hogyan kerülhetnék ebben a helyzetben ki.

Harmadszor az volt a legnehezebb,  – ez volt a legnagyobb bánatom, – hogy császármetszéssel született meg első gyermekünk, miközben tudtam, hogy Isten nem így tervezte meg a születést és nem volt ez egy életmentő műtét, mert mindketten végig jól voltunk. Fizikailag. Én a legkevésbé mentálisan.

A negyedik az maga a vajúdás folyamata volt. Ez úgy zajlott, hogy alapjában véve 2 óránként megvizsgáltak, de orvos tudta nélkül közbe is megtette a bába, amit nem értettem, de nem jutott el a tudatomig másállapotomban visszautasítani, csak zajlottak a folyamatok, miközben én kibírhatatlan szenvedésben voltam. A vajúdás utolsó momentumaiban, bő 4 cm tágulást állapítottak meg, de nekem tolóim voltak – ezt nem igazán tudom ma napig értelmezni, pedig elő-előjön, hogy hogy is volt ez… A kontrakciók 1-2 percenként jöttek, teljesen rendben volt ez a rész, csak épp haladás nem volt. Ekkor, 13 óra vajúdás után, reggel jött a dokinktól a  két opció, amit választhatunk: oxitocin vagy császár.

Akkor, abban az állapotban arra a kilogikázásra futotta, de emlékszem, milyen nehezen gondolkodtam, – mert a reggel visszaérkező férjem rámbízta a döntést – hogy amúgy sem bírom tovább ezt a szenvedést, nemhogy oxit kapjak, amitől csak még jobban fog fájni, így hát hatalmas nehéz szívvel ugyan, sírva, remegve szó szerint a komplikációktól, a saját magam által választott opciómtól a császárt (így vesztettük el egyik öcsémet és majdnem anyukámat) választottam.

Utólag tudom, hogy lett volna harmadik opció, – ugyanis nem voltunk életveszélyben, hisz folyton monitoroztak, s minden végig rendben volt – de az agyam nem agyként funkcionált már… Csak éltem, szinte öntudatlanul.

Összeállt a műtős csapat, arra nem emlékszem, én hogy jutottam a műtőbe, csak arra ahogy nem bírták beadni gerincbe az érzéstelenítőt a remegésemtől. Le is kapcsolták a klímát, mert vacogott a fogam szó szerint, de nem segített. Mondtam, félek. Nyugtatni próbáltak, itt nem voltak dúrvák, csak ridegek. A doki emlékeztette a csapatot, hogy vigyázzanak magukra és ránk, mert hepatitiszes vagyok. Ennek mint tény örültem, de az, hogy előbb magukat mondta, fájt. A letakaráskomkor megszűnt a világ, csak azt éreztem, amint rángatnak, és örökkévalóságnak tűnt nekem a felsírásra várásom. Egy idő után figyeltem, hogy a személyek a teremben nyugodtak-e vagy sietnek-e vagy gyűlnek-e, így próbáltam kitapogatni, van-e baj, vagy hol már a sírás. Ezer év múlva meghallottam. Adhattam egy olyan puszit, amilyet engedett az, ahogy hozzám engedték, majd nem emlékszem, mondtam-e vagy csak akartam, hogy “Isten hozott, Joni!” mert rettenetesen kábának éreztem magam, csak egy-egy pillanat van meg felnagyítva az emlékezetemben, a többi nincs meg, az sem, ahogy összevarrnak a kitolnak a műtőből.