Azt mondják, hogy egy vajúdás felér 100 óra önismerettel. És igen, a szülés mély önismereti munka, ahol személyiségünk olyan részeivel is találkozunk, amelyeket addig magunk elől is rejtegettünk, melyeket ritkán (vagy épp soha nem) engedünk a felszínre törni, láthatóvá lenni. A szülés az igazság pillanata; ilyenkor előbújik való énünk, lelepleződik kapcsolataink valós minősége. Én mindezekről a lelki folyamatokról, történésekről tudtam, olvastam, egy részét tapasztaltam is.
De szüléskísérőként arra kellett rájönnöm, hogy a vajúdás-szülés folyamata nem csak a szülő nő számára jelent önismereti folyamatot, hanem a mellette lévőknek, a kísérőknek is. Befele kénytelen fordulni ilyenkor a kemény férfi is, szembenéz ő is magával, nyilvánvalóvá válik számára is kapcsolatuk dinamikája, megsejti a vajúdókhoz eljövő női erő hatalmát. És nem marad ki ebből a folyamatból a kívülálló sem. Kívülállónak mondom magunkat, mert nem vagyunk rokonok, hozzátartozók, a család részei, a születendő kisbaba életének aktív szereplői, nincs részünk az érkező kis élet foganásában, nem tartozunk bele abba a családi örökségbe, felmenőinek történetébe, amelybe ő most érkezik.
Kívülállók vagyunk a kívülállók – és a család – szemében is. Bár ez a kívülállóság érdekes kettősséget hordoz magában: az “idegen” és a “bizalmas” paradox keverékét. Hiszen hirtelen csöppenünk bele egy család életébe, gyakran előzetes ismeretség nélkül, nem akármikor: egy érzékeny, intim időszak kellős közepébe. Idegen voltunk ellenére pedig bizalmas emberévé leszünk annak a kismamának, aki kiválasztott.
És itt talán már válthatnék többes számról egyes szám első személybe. Idegenből bizalmassá válok – így érzem én, és nem beszélnék más dúlák nevében, hisz sosem voltam a bőrükben. Bizalmas idegen – van előnye ennek a paradox állapotnak. Az idegenségem előnye, hogy előítéletek nélkül érkezem a kapcsolatba, nem terhelik nézeteltérések, múltbeli lerendezetlen helyzetek, elvárások és belénk kövesedett mintázatok a köztem és a kismama között létrejött viszonyt. Tiszta lappal indítunk, egymás felé kölcsönösen, őszintén tisztázott elvárásokkal. Nem holtomiglan vagy holtáiglan szerződünk, a végtelenség súlya nem nehezít. Bizalmas viszonyunk időben jól behatárolt, az a nyers őszinteség ami együttléteink alatt megmutatkozik, a gyermekágy végére ismét visszaburkolózhat megszokott szemérmességébe. Dúla és édesanya közt a bizalom felépülésével párhuzamosan enged fel az idegenekre jellemző feszengés, hogy a vajúdás idejére teljesen megszűnhessen, majd ahogy a gyermekágy időszaka telik, úgy alakulhasson át valami újba, a bizalmasság és idegenség eddig nem ismert vegyületébe. Így lesz majd idővel kettőnk kapcsolata egyedi, megfoghatatlan. Részben visszaáll az idegenség, hiszen “civilben” kevéssé ismerjük egymást, de marad valami közös titok, egy erős összekötő kapocs, a kendőzetlen intimitás emléke.
És igen, tanultunk mi erről, készítettek arra, hogy hogyan kell a “klienssel” a kapcsolatot fel- aztán leépíteni, de hát a leírás köszönő viszonyban sincs a megéléssel. Megtapasztalni azt, hogy egy nehéz, együtt végigvirrasztott vajúdós éjszaka és a kisbaba megszületésekor érzett extázis után néhány nappal már nincs az az együtt lélegzős, minden rezdülését értem-érzem állapot… – ezt csak élni lehet. Könyvből tanulni nem. Egy időben azt vártam – magamtól is, és a velem szülő nőtől is – hogy szükség legyen rám. Akkor éreztem hatékonynak magam, ha segíthettem. A szülés után is. Aktívan. Mosogatni, vagy teregetni, vagy cikket linkelni, vagy praktikákat megosztani. Aztán most úgy érzem, hogy bár tudom, hogy erre a segítségre is szükség van, nem biztos hogy nekem mindig ezt kellene adnom. Vagyis inkább úgy fogalmaznám, hogy nem biztos, hogy mindig jó az, ha erre megkérnek. Az az igazán jó, ha úgy érzik, jól csinálják, boldogulnak, nem kell kétségbeesetten mást keressenek.
Arra is rájöttem, azt is megtanultam magamról az eddig kísért szülések során, hogy csendes vagyok. Nem szavakkal bátorító, dícsérő dúla vagyok. Nem használok sok eszközt, nem teszek sokat; sokszor úgy is érzem, hogy nem teszek semmit. És ez eleinte csalódással töltött el. Azt vártam volna magamtól, hogy sokat segítsek.
Hogy a sok-sok olvasott, tanult technikát mind kipróbáljam, arra az anyukának mind szüksége legyen, s az én munkám által az ő vajúdása rövidebb vagy könnyebb legyen. De nem így lett… Minél többször voltam jelen, annál inkább tanultam magam. És azt kellett megtanulnom, hogy kimondottan háttérbe húzódós, hallgatós, figyelős szüléskísérő vagyok. Hogy a háborítatlanság számomra azt is jelenti, hogy amíg nem teljesen egyértelmű, hogy valamit tennem kell, valamit “be kell vetnem”, addig nem teszem. Hogy számomra a folyamat tiszteletben tartása, a pár önrendelkezése elsődleges. A jelenlétemmel, a nyugalmammal, a bizalmammal, csenddel, figyelemmel kísérek.
Azt tanultam, hogy dúlaként nem tartozik a kompetenciáim közé a szülők helyetti döntéshozás, a nevükben történő szószólás. Számomra ez is alapelv. Hogy nekem nem áll jogomban dönteni, a szülők döntéseit befolyásolni, irányítani. Hiszen nem az én életem legfontosabb eseménye zajlik, nem ismerem a teljes képet, nem én vagyok ők. Az én részem a döntéseik meghozásában az informálás, a saját hangjuk meghallásának segítése, a bátorítás, az újragondolás, a mérlegelés támogatása. Egyik leggyakrabban előforduló helyzet, amikor nem nekem kell döntenem, de mégis szerepem lehet a döntésben, az a kórházba indulás pillanatának helyes megítélése. Előzetes beszélgetések alkalmával és javában zajló vajúdás közepén is nekem szegezik a kérdést, hogy “Akkor majd mondod, ugye, hogy mikor menjünk?” És erre a válaszom kivétel nélkül mindig az, hogy “Te fogod érezni, ez a te döntésed kell, hogy legyen.” Gyakori, hogy visszakérdezek: “Hogy érzed? Indulnál már? Nagyobb biztonságban éreznéd már magad, ha bent lennénk?” A döntés az övé. Az anyáé. Van, hogy már tudja a választ, csak megerősítés kell. Van olyan, hogy még időre van szüksége, hogy biztosan érezze, tudja, mit szeretne. Ami biztos, hogy én ott leszek, bárhogyan is dönt. Bemegyünk, ha bemenne, maradunk, ha maradna. És igen, van, hogy úgymond “nem értek egyet”, látom előre, hogy kb. mi lesz, ha megyünk vagy mi lenne, ha maradnánk. De számít ez? Magam helyett már döntöttem. Akkor, amikor az én történetem zajlott. Ez itt most nem az enyém. Őt igyekszem megérteni, az ő érzéseit átérezni, az ő múltjával számolni, az ő párját is figyelembe venni, az ő orvosával együttműködni. Ha nem így tennék, ha befolyásolnám, ha átvenném az irányítást, vajon volna-e eszközöm a következményekkel is megküzdeni. Ha túl korán megyünk be, vagy túl későn érünk oda, vagy másnap rájön, hogy nem ezt akarta, nem az ő kezében volt a kontroll. Tudnék-e másnap a szemébe nézni, tudnám-e a helyzetet kezelni, volna-e kellő tudásom a kár helyrehozásához? Látod, még erre sem tudom a választ…
De tudom azt, hogy a jelenlét, a szeretet, a csend, az érintés, a bátorítás olyan következményekkel járhat csak, amivel másnap szembe tudok nézni. Amivel szembe akarok nézni. Amit jó látni, tapasztalni, megélni. Tudom azt, hogy jobb ketten, mint egyedül. Tudom, hogy arra, amit nyújtani tudok szükség van, hogy ez érték. Hogy a történelem során ez a hivatás bizonyította létjogosultságát.
Tudom, hiszem, hogy az, aki engem kér meg dúlájának, annak éppen olyan dúlára van szüksége, amilyen én vagyok.
Aki mást keres, másra fog rátalálni.
Akivel pedig egymásra találtunk, azokért egytől egyig hálás vagyok