Most valahogy nehezen indul az írás. Úgy ahogy mindjárt olvashatjátok, nehezen indult az a szülés is, aminek itt most az előzményeit, háttértörténetét szeretném megosztani.
Hogy miért is született ez a bejegyzés? Miért tartottam fontosnak, hogy ne csak a szép, beteljesítő élmény kerüljön a nyilvánosság elé, hanem az azt megelőző hónapok és évek háttértörténete is? Hát egyrészt azért, mert a kép így teljes, az igazság így teljes, másrészt azért is, mert olyan témákat érint, amikről még kevesen mesélnek, de annál többeket érint, harmadrészt pedig van benne egy kevés kis önigazolás, magyarázkodás, hogy az a szép szülés, ami végül megadatott, nem az égből pottyant az ölembe, hanem kőkemény munka áll mögötte.
Szüléstörténeteket ma már sokfelé olvashat az, aki erre a műfajra kíváncsi. Veszteségtörténetet, szülés körüli veszteségre gondolok, már kevesebbet – de azért az is akad. Itt most a kettő összefonódik, a feldolgozás és felkészülés kéz a kézben járnak.
Magda, harmadik megszületett gyermekünk születésére készülve újra szembe kellett néznünk az előző két szüléskor történtekkel. Csak nagyon röviden: az első hosszú vajúdás után kórházban végződő otthonszülés, bő 2 éves intenzív feldolgozási folyamattal, majd egy gyors, tervezetlenül szaksegítség nélküli otthonszülés volt. A harmadik szülésre készülve érdekes módon az előző két élmény átbeszélése kapcsán az ezekből fennmaradt negatív élmények nem bennem, hanem a férjemben kerültek hangsúlyosabban a felszínre. Az idő érdekes módon bennem gyógyította a sebeket, a páromban viszont felerősítette azokat az élményeket, amikről akkor nem is érezte, hogy kimondottan negatívan érintették volna. Illetve amiről tudta, érezte, hogy számára sok vagy nehéz volt, azokról sem sokat beszélt irántam való tapintatból: az első traumatikus szülés után a fájdalmamat, a második után az örömömet és büszkeségemet nem akarta a saját érzéseivel háttérbe szorítani. Így aztán 9 év távlatából tudtak belőle is felszínre kerekedni az őszinte érzései, akkori megélései. Így aztán a Magda születésére készülve két központi téma, egymással szorosan összefüggő két legfontosabb elem az lett, hogy I. ne maradjon egyedül a szülés pillanatában, illetve, hogy a vajúdás alatt meglegyen a szabadsága úgy és annyit jelen lenni, amennyi neki ott és akkor komfortos. Ezt így kimondani könnyű, megvalósítani annál nehezebbnek tűnt. Mivel a bábánk messze lakott (4-5 órányi autózásra), és a második szülés 2 órás volt, kevéssé számíthattunk arra, hogy ideér időben, így több ember, több terv kellett, hogy ha gyorsan történik, akkor is legyen valaki, aki ideér, I. ne maradjon egyedül mellettem.
Megpróbáltam hát egy egész team-et összehozni, mindenféle forgatókönyvvel számolni, megteremteni azt az érzelmi biztonságot a férjemnek, amivel nyugodtan, biztonságban tudja magát érezni. A várandósság második trimeszterében felkerestem egy dúlát, aki elvállalta a szüléskísérést. A választásom azért éppen rá esett – nevezzük Ellának – egyrészt, mert ismertem és szimpatikusnak éreztem, másrészt mert tudtam róla, hogy több otthonszülést is kísért már, harmadrészt, mert relatíve közel lakik hozzánk. Találkoztunk, beszélgettünk, szimpatikusnak éreztem, és próbáltam arra ráhangolódni, hogy harmadjára jó lenne nekem is a dúlai gondoskodást az anyai oldalról megtapasztalni. Ellával arról is beszélgettünk, hogy jó esély van arra, hogy a bába nem ér ide, és hogy bár nem szereti, ha úgy alakul, természetesen nem fut el, kifogja a babát, volt már hasonló helyzetben. De felvetette azt is, hogy van egy szülésznő ismerőse, aki szeretne otthonszüléseket kísérni, nincs még benne tapasztalata, de szeretne kórházon kívüli tapasztalatot szerezni, gondolkodjak el rajta, hogy nem szeretnék-e vele kapcsolatba lépni, beszélgetni, háttér emberként felkérni, hogy ha úgy alakul, legyen mégis egy felelős szakember, akihez fordulhatunk, ha Réka nem érne ide. Semmi jó érzésem nem volt ezzel kapcsolatban. Hosszú hetekig éreztem úgy, hogy ezt nem szeretném. Úgy éreztem, hogy az, aki hosszú évekig dolgozott a rendszerben, semmiféle tapasztalata az otthonszülésről nincs, az nem tudja azt a szemléletet hozni, amit én vallok. Román körökben ráadásul az információs források, az olvasnivaló is annyival szegényesebb, mint magyarul, hogy nagyon attól tartottam, hogy egy ilyen ember a medikalizált gyakorlatot hozná be az otthonunkba. De a “biztonság” kedvéért, a férjem nyugalmáért, a jól kidolgozott B terv érdekében végül eljutottam oda, hogy legyen mégis ott a háttérben lehetőségként. Ella beszélt meg vele egy találkozót január elejére. Én pedig igyekeztem meggyőzni magam, hogy kompromisszumot kötni muszáj, és hogy úgyis csak akkor hívjuk, ha valóban szükség van a tudására, szakértelmére, ha minden rendben, akkor inkább csak üljön kint a konyhában. A három segítőnk mellett édesanyám, a húgom és a szomszédaink is elérhetőek voltak, rájuk is számíthattunk szükség esetén.
Január közepén, több mint 3 héttel a várható időpont előtt, egy erősen derékfájós nap estéjén meglepetés ért. Csordogálni kezdett a magzatvizem. Meglepettség és izgalom öntött el. Bár kicsit korainak gondoltam, Rékával beszélve és a másik Réka szüléstörténetéből inspirálódva, azt mondtam, Kicsi baba, ha jönnél, mi várunk! Az egész napos rettentő deréktáji feszültség enyhült, hullámszerű derékba sugárzó valamiket éreztem, amiket egy kis jóindulattal elneveztem összehúzódásoknak, így Réka útnak indult. Szóltam Ellának is, hogy mi a helyzet, legyen készenlétben. Ő értesítette a B bábát, aki, mivel még nem sikerült személyesen találkozni és nem töltöttem még be a 37. hetet, azon az állásponton volt, hogy akkor este, vagy másnap reggel szeretne találkozni, megvizsgálni. Elfolyt magzatvízzel ez nekem nem tűnt jó ötletnek, s mivel nem akartam bemenni a városba sem vizsgálatra, sem ijesztgetésre, azt mondta, hogy így nem vállalja, hogy kísér. Én akkor úgy képzeltem, hogy reggelre már a kezemben lesz a kisbabám, ha mégsem majd találkozunk… Napközben annyi minden lett meg, amit még szülés előtt szerettem volna készen tudni, hogy egyértelműen jelnek tekintettem, hogy itt az idő. Így fektettük le a gyerekeket is, hogy most még bújjanak gyorsan ágyba, aztán mikor születik a kisbébi, felköltjük őket, és másnap megússzák a sulit. Rettentő álmosság vett erőt rajtam, így én lefeküdtem, de nyugtalanul, erős szívdobogással aludtam, míg Rékáék megérkeztek. Érkezés után hallgattunk egy szívhangot, megvetettük az ágyakat és ledőltük mindannyian, bízva benne, hogy hamarosan úgyis felköltenek majd az összehúzódások. Hát, nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Az óra költött reggel. Vajúdásnak, kisbabának nyoma sem volt. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ez megismétlődhet. Reggel még mintha éreztem volna valami összehúzódás-féleséget, még élt a remény bennem, hogy nem kell sokat várni, nem hiába jöttek el olyan messziről. De be kellett látni, hogy itt nem történik semmi. Egy közös reggeli után hazaindultak.
A délelőtt folyamán egy nem túl kellemes telefonbeszélgetésünk volt Ellával, melynek nagyvonalakban az volt a lényege, hogy sem ő, sem a B bába nem érzik úgy, hogy tovább tudnának támogatni engem. Az ő szemléletükbe nem fér már bele az, amit én szeretnék. Fontosnak éreznék, hogy történjen egy hüvelyi vizsgálat, hogy tudják, honnan indul a baba, milyen a pozíciója illetve, hogy milyen a méhszáj érettsége. Ella nem szeretett volna a szülésznői háttér nélkül maradni, belefutni egyedül egy szüléskísérésbe. Ezt tiszteletben tartottam, bár nem esett jól, etikailag értettem és tiszteltem, hogy nem lép kompetenciahatárokat és ha nem érzi magát komfortosan, magabiztosan, akkor inkább nem vállalja és nem adja át a negatív energiáit nekem is.
Itt voltunk tehát nem egészen 37 hetesen, csordogáló magzatvízzel és 0 kísérővel, aki 1-2 órán belül elérhető lenne. Pánik helyett az újratervezés volt az első gondolatom. Estére sikerült mindkét ember helyett újat keríteni: egy magyar dúlát röpke 100 km-nyire és a kedves masszőr/akkupunktúrás lányt, aki már régebb felajánlotta, hogy ha szükség van még csapattagra, szívesen jön. És ő legalább közel is van, 40 perc alatt itt tud lenni ha szükséges, lélekjelenléte van, látott már szülést, jó kapcsolatban van a férjemmel és a gyerekekkel, és otthonosan mozog női témákban. Az előttünk álló hétvégén épp egyikük sem volt elérhető, de nekem ez így is elég volt, és csodák csodájára megtörtént a váltás a férjemben is. Úgy volt már ő is vele, hogy úgy lesz minden, ahogy lennie kell, ő mellettem áll, ha kell lesz ő a dúlám, és bízunk benne, hogy a babát azért lesz aki kifogja, teljesen egyedül nem maradunk.
És innen kezdődött újra az az izgalmas, kicsit feszült várakozás, mint Csanádnál. Másodszorra már lazábban kezeljük ezt a helyzetet. A családnak nem is szóltunk még, csak azt avattuk be, akinek tudnia kellett, és akivel jólesett megosztani a történéseket. Nehezen tudtam elhinni, hogy most is heteket kell várakozni még a szülésig, bíztam benne, hogy a történelem nem ismétli önmagát; de a következő hétfői nőgyógyászati vizsgálatot azért még nem mondtam le, hogy ha addig sem szülünk, akkor legalább azt is kipipálhatom. Egy nappal előtte, vasárnap délelőtt újra folyni kezdett a víz. Mintha megeresztették volna a csapot, az volt az érzésem, hogy literszám folyik. Most be kellett a családot is avatni, mert a gyerekeink a nagymamánál voltak, mi kellett volna a közös ebéd után hazahozzuk őket. Újraterveztünk: jönnek ők haza ebédestől, nagymamástól. Egy-két összehúzódást leszámítva inkább csak izgalmat érzek és pakolászhatnékom van. Estére olyan jó vajúdós-szülős hangulat kerekedik a házba: a nagylányommal előkészítjük a ruhát, amit majd a kisbabára adunk fel, a nappaliban pattog a tűz, felkerülnek a karácsonyi fényecskék, az asztalon fényfüzérek közt Tina kártyái, a gyerekek rajzai és babaváró üzenetei a könyvespolcon – tökéletes minden. Írok az utolsó szülésfelkészítős csoportnak és a külföldön élő barátnőmnek, hogy indul a dolog. Még 2 fájdalommal járó kontrakció is megjelenik, bábáékat is útnak indítom. Elalszom a tűz előtt – és mire Rékáék megérkeznek, újra semmi… Lefekszünk, éjszaka is inkább csak szeretném, hogy fájjon, de egy-két gyenge jóslón kívül nem sok történik. Hajnalban összehúzódásra ébredek, bizakodom, hogy na most már tényleg elindul, de mégsem. Mostmár omlik össze az önbizalmam, a nyugalmam. Kisírom magamból a csalódottságot, a sok-sok kérdést, hogy vajon miért történik mindez? Én gátlom valamivel, hogy el tudjon indulni? Tehetnék valamit, hogy megsegítsem? Kell egyáltalán ezen gondolkozni? Jelzés az, hogy folyik a víz vagy csak el kell fogadni, hogy a vizek néha folynak? Válaszok nincsenek. Réka megnyugtat, azt mondja, amit én is tudok: ez van. Most ez van, túl sokat nem kell belemagyarázni. Egyelőre bemegyünk a nődokihoz vizsgálatra, aztán a többit utána megbeszéljük.
A klinikán semmit nem mondok a magzatvízvesztésről. Egy NST után a rutin ultrahangon minden rendben: baba tökéletes pozícióban, szépen fejlődik, magzatvíz megfelelő mennyiségű. Ettől az infótól pedig teljesen helyreáll a lelkivilágom. Működik amit elméletben tudtam, a gyakorlatban tapasztaltam és most mégis elbizonytalanodtam: egy másfél csomagnyi inkontinenciás betét megtöltése után is van elég víz, nyoma sincs annak, hogy előző nap milyen sok elfolyt. Igaz, hogy előző este 1 óra leforgása alatt úgy tűnt el bennem 2 l víz, hogy észre sem vettem. A vizsgálat után hazaérve újratárgyaltuk Rékával is az esetet, és teljesen megnyugodva tudtam megint hazaengedni őket. Abban viszont egyre bizonytalanabb lettem, hogy mikor is kell értesítenem, hogy ne utazzanak fel többet potyára. Az volt az érzésünk, hogy minél több nap telik el még, annál gyorsabb lesz majd, ha tényleg indul.
Újabb 6 nap telik el a következő jelzésig, amikor újra folyni kezd a víz. Most már nehezebben engedem magam bele a gondolatba, hogy ebből szülés lehet. Amit lehet lemondok aznapról, de a férjemet csak értesítem, nem hívom haza, édesanyámnak is szólok, hogy legyen készenlétben, de nem indítok el senkit. És jól teszem, mert estére eláll a víz, és minden újra visszaáll a normálba.
Január 24-én, hétfőn kapcsolatanalízisben azt boncolgatjuk a terapeutámmal, hogy ami Rékával és magamban is állandóan visszatér. Jelzés értékű-e ez a húzd meg, ereszd meg játék, kell-e keresni a történések értelmét, vagy csak egyszerűen el kell fogadni, hogy most ez van. És bár már annyiszor jártam körül ezeket a kérdéseket, most, ahogy A. megkérdezi, hogy mit érzek magamban akadálynak, engem is meglepő intenzitással törnek fel a könnyeim, és bukik ki a válasz: az előző elvesztett kisbabánk iránt érzett gyász és az elengedést övező félelem. Hogy őt akkor a halálba kellett elengedni, és hogy most ezt a babát az életre kellenne, de valahogy nem megy. És ahogy ez így megfogalmazódik, hirtelen sok-sok minden értelmet nyer, összeállnak olyan részletek, amik eddig nem kapcsolódtak egymáshoz. Értelmet nyernek a kapcsolatanalízis előző alkalmainak képei, másként látok rá arra, hogy Magdát miért nem láttam megszületve, miért volt nehéz őt a kinti világban, valóságos, élő kisbabaként látni, apró kis felismerések sokasága áll össze a fejemben az alkalom után. Ott helyben viszont szavak alig-alig jönnek – könny annál több. Tudtam, éreztem, hogy az előző veszítésnek valahol még helye lesz ebben a várandósságban, mégis úgy jött elő, hogy meglepett, onnan, ahonnan nem számítottam rá, akkor, amikor már megnyugodtam, hogy ezen már túl vagyunk. Most újra fájni kezdett, hogy azt a babát nem láthattam, hogy a kis testét darabokban, összeroncsolva távolították el belőlem, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle, hogy sose tudhattam meg, hogy lány volt-e valójában. És ami 8 hónap alatt egyszer sem tudatosult bennem: hogy ez a mostani baba, ugyanott élt, fejlődött, ahol az előző meghalt. Ez a kép, ez a gondolat nagyon bántó volt. Felszínre tört a gyász, a veszteség, és tudtam, hogy dolgom van vele – hogy pontosan mi, azt akkor még nem.
A következő napokban magamban, a terapeummával, Rékával, barátnőmmel és férjemmel mindegyre a veszteség körüli kérdéseket forgattuk. A megoldás Rékától jött: valami rituálé segíthet a lezárásban, búcsúzásban. A perinatos képzésen tanultak is ebbe az irányba indítottak, úgyhogy adtam magamnak néhány napot, hogy megszülethessen bennem a saját búcsúzási szertartásom körvonala. Nem kellett sok idő, nagyon éreztem, hogy mire vágyom, könnyedén rá tudtam hangolódni arra, amire a lelkemnek szüksége volt. Így néhány nap alatt több lépésben, különböző formákban megszületett a búcsúzási rituálé. Egyedül, magamban, egy gyönyörű fehér havas napon tűz, füst, hó és könny kísérte elvesztett kisbabámat jelképesen utolsó útjára.
A sírás, fájdalom, gyász, szomorúság felszabadító erejét tapasztalhattam meg. És most, ahogy emlékezve írom, látom, hogy a megoldás nemcsak Rékától jött. A. arra biztatott, hogy érezzek – mindent, bármit, amilyen érzés jön, azt engedjem meg, és éljem át. És paradox módon a szomorúság, a düh, a hiányérzet megélése vezetett oda, hogy nem egészen egy hét múltán megérkezhessen az eufória, a boldogság, az öröm, a kiteljesedés is. Utólag pedig még a sok vízfolyás értelmezése is megérett bennem egy szimbolikus kép formájában: a patakokban folydogáló vizet a méhem könnyeiként láttam, a méh gyászoló könnyei.
Aznap este, a szertartás napján, jóslófájások jöttek. Szabályosan, 20 percenként, hosszan, kitartóan. Szóltam Rékának, hogy lehet indul valami. Ő higgadtan alvást, pihenést javasolt. Bennem újra kettősség volt: ennyire gombnyomásra működnék? Lezártam egy fejezetet ma, ezzel elgördítettem az akadályt és aznap éjjel már szülök is? Vagy csak így szeretném, és ezért álvajúdást produkálok? Megfogadtam a tanácsot, igyekeztem nyugodtan várni az éjszakát és pihenni. És sikerült. Nem volt könnyű a férjemet meggyőzni, hogy 20 percesekkel még nem indítjuk útnak Rékát, de szerencsére megérte.
Valami még mindig hátra volt. A búcsúzás és gyászolás után még megadatott néhány nap áthangolódás. Január 31-én elértünk a későn (36. héten) megkezdett kapcsolatanalízises folyamat végére, melyet úgy csináltunk végig, hogy sosem volt biztos a következő találkozás. Lekerekítettük, elbúcsúztunk, elgördítettük az akadályokat, megkönnyebbülten léptem tovább, hiszen eljutottam oda, ahova szerettem volna: alakult a belső kép a valós, megszületett, élő kisbabáról, Magdáról, akit másnap este már a karomban tarthattam, épen, egészségesen, az élettől kicsattanó hangos sírással.
Hosszúra sikeredett a történet. De hát összetett is volt, intenzív, egyedi, megismételhetetlen – az enyém. Köszönöm, hogy elolvastad.