A nagyvilág októberben emlékezik a perinatális veszteséget szenvedőkre, ez a hónap és október 15-e kiemelten a tudatosításé, hogy a meg sem született vagy igen korán elvesztett gyermekek után is űr marad a család szívében, hogy az ő elvesztésük is gyásszal jár, s ennek a gyászfolyamatnak igenis helyet kell adni.
Tavaly szeptembertől a mi családunk is egy lett a négyből. Korábban is foglalkoztatott már a szülés körüli veszteség témája, és valahol mélyen sejtettem, hogy előbb utóbb közelebbről is érinteni fog… Titkon reméltem, hogy nem a saját bőrömön kell majd tapasztalnom mit is jelent elveszteni egy kisbabát, de úgy látszik mégis így kellett ennek lennie.
Tervezett, akart és szeretettel várt harmadik baba volt. Nyíltan és büszkén meséltük étkezésének hírét. Nem titkoltuk a gyerekek előtt sem, ők voltak az elsők, akik megtudták, örömük talán még a mienknél is nagyobb, felhőtlenebb volt.
Aztán 2 hónap elteltével, amikor már a kínzó hányingerek végét vártuk, a 13. hét egyik estéjén jött egy megérzés, egy megfoghatatlanul elsuhanó gondolat, hogy kell még egy plusz vizsgálat. Három héttel azelőtt együtt voltunk az első ultrahangon, hallottuk a kis szívét kalapálni, a következő orvosi vizsgálatra csak hetekkel később mentünk volna. Ha… Ha nem jön ez a megérzés, hogy elmennék mégis mégegyszer. Este néztem meg és valami csoda folytán éppen volt szabad hely másnapra a nőgyógyászomnál. Férj utazik, sebaj. Egyszer elmehetek nélküle is, majd a következőre ismét megyünk együtt.
Két gyerekkel mentem be a rendelőbe. Kedvesen odaengedték őket is, hogy láthassák a kistestvért. Néztük négyen a kijelzőt. Aztán néztem én a doki arcát, és mondania sem kellett, tudtam, láttam, éreztem hogy itt baj van. A gyerekek mit sem hallottak abból, hogy elmondta, nincs szívhang, két hete megállt a fejlődésben. Szomorú arckifejezéssel, hideg tárgyilagossággal beszélt, annyira, hogy egy néhány könnycseppel túléltem én is.
Időt kértem, várni akartam bármiféle döntéssel, s bár értetlenül állt a kérésem előtt, úgy egyeztünk, hogy várunk, s ha tudom mit szeretnék, telefonálok.
A kórház előtt beavattam a gyerekeket, elmeséltem nekik, hogy nem lesz mégsem kistestvér, meggondolta magát, nem fog megszületni, meghalt. Majd ugyanezt telefonba férjnek. Vezess haza két síró, kérdező, mesélő-magyarázó gyerekkel, miközben a fejedben cikáznak a gondolatok, a szíved vérzik, a hasadban az élettelen kisbabáddal.
Pörgött az agyam, sorra jutottak eszembe a történetek természetes vetélésekről, ugrottak be ismerősök, akikről tudtam, hogy vesztettek el babát. Olvasni kezdtem, beszélgetni, kérdezni, mérlegelni, próbálni megérezni hogy mi legyen tovább.
Sem a műtét sem a kivárás nem tetszett. Ebben a helyzetben nincs jó megoldás. Csak rossz, és még rosszabb, egyik szempontból az egyik volna jobb, a másikból a másik. Az elegendő idő pedig a ráérzésre nem volt adott. Gyorsan kellett dönteni.
4 nap állt rendelkezésemre. Negyedik nap estig kellett eldöntsem, hogy mit szeretnék. És sikerült. Műtét lett. Nem bánom. Csak néha, egy kicsit.
Maga a beavatkozás jobb volt, mint reméltem, és utána is, a testi-lelki gyógyulás is gyorsabb, könnyebb, mint első pillanatokban gondoltam volna.
De persze nem megy ez ilyen zökkenőmentesen mindig. Hullámokban néha feltör, előjön. Szembejön egy szép baba, valakinél érkezik a harmadik, eljönnek pillanatok amiket már pocakosként képzeltünk, jön a nyár, amit már babával terveztünk…
De tudom, egy vagyok a négyből. Statisztikailag, orvosilag ez így van, nem minden várandósság jut el a születésig.
Nekünk viszont ez a történet egy az egyből. Nem sokat javít a helyzeten, hogy van két egészséges gyerekem, sem az, hogy majd lehet még. Őt elvesztettük. És ez fáj. Az emléke marad csak. Meg egy kis füzet, amibe ennek a rövid időszaknak az emlékeit összegyűjtöttük s ahol elbúcsúztunk – mindenki a maga módján – Sárától. Mert nekem Sára volt.
És most visszatérbe a jelenbe: amiért a történetünket megírtam és nyilvánossá tettem, a következő: erőt adni, segíteni másoknak, akik meg nem született babájukat gyászolják. Nekem rengeteget jelentett, hogy tudtam, nem vagyok egyedül, hogy sok veszteségtörténetet olvastam, hogy volt egy képem a lehetséges utakról. És amikor mások történeteit olvastam, vagy amikor később visszacsengett bennem egy-egy mondat más nők elbeszéléseiből, erőt adott tudni és érezni a közösségüket. Úgy éreztem, hogy ugyanazt a fájdalmat, nagyon hasonló kételyeket, furcsa, ismeretlen érzéseket él(t)ünk meg, és hogy ettől mind valami láthatatlan testvériség tagjai vagyunk. Azért osztom meg a mi történetünket, mert tudom, hogy sokan hordozzák magukban, csendben fájdalmukat, és titkon remélem, hogy egyszer valami őket is hozzásegíti történetük elmeséléséhez, feldolgozásához, elengedéséhez. Azért osztom meg, hogy az is megérezhesse, hogy nincs egyedül, aki sosem beszélt elvesztett magzatáról, de szívében ott hordozza. Azért is osztom meg, mert tudom, hogy szükség van a perinatális veszteségről nyíltan beszélni. És azért is írtam le, mert az írás, az ismételt elmesélés gyógyító értékű. Örömmel töltene el, ha az itt leírtak inspirációként hatnának, és egyre többen mernének mesélni (és általa gyógyulni) veszítésről, meg nem született vagy túl korán elvesztett babákról.