A kisfiam születése néhány szóban összegezhető: gyors, magányos, második.
Az első szülésem egy rózsaszín felhő volt csillámmal meg unikornisokkal, a második intenzív, gyors és rohadtul magányos.
Na, de kezdjük az elején…
Tamással a terhességem a világjárvány árnyékában telt. Februárban tudtam meg, hogy babát várok és márciusban megállt az élet. Kikőltöztünk vidékre és lestük a híreket, barátkoztunk a maszkos világgal, rettegtünk, reménykedtünk és szoktuk, hogy apa csak hétvégén van velünk (munka miatt, ő nem lehetett ott). Valahogy az egész terhesség elszaladt, nem tudom úgy megragadni a mozzanatait, mint a kislányomnál.
Tamás szinte 41. hétre érkezett, komótosan kivárta, amíg Hanga elkezdi az ovit, beszokik, meglesz a nagytakarítás… igazi úriember ez a gyerek! Mondjuk már reggel éreztem, hogy valami készülődik, a férjem, mint a jó férjek fel is hívta a dúlámat, hogy szóljon, hogy az asszonyka valamit érez, de nem tudja, hogy mit, de azért tudjon róla ő is. Miután kitakarítottunk (mert szombaton mit csinál az ember?) Tamás is szólt, hogy ő most akkor jönne. Délután 4 körül kezdődött az ,,igazi vajúdás”, amit apa hűségesen mért és büszkén megállapította, hogy szülünk :)) Hanga volt a legizgatottabb.
Én rettegtem az egésztől. Nem a szüléstől, azt tudtam, hogy milyen. Nem. Attól, hogy egyedül leszek,
valami lesz és én nem tudok dönteni, ilyen és ehhez hasonló gondolatok voltak bennem (mindig is szerettem egyedül lenni, de ebben a helyzetben nem éreztem magam elég talpraesettnek / erősnek).
Mikor megérkezett Zsófi még viccelődtünk (mert úgy néz ki, hogy nekünk ez a védjegyünk – stand up-os szüléseket produkálunk), de este 8 körülre éreztem, hogy hamarosan indulnunk kell. Ahogy a férjem elaltatta a nagyot, tudtam, hogy most már elengedhetem magam, nyugodtan jöhet a tesó (ez is hihetettlen volt számomra, vissza tudtam ,,tartani a fiamat”, kivártuk, amíg Hanga aludt, tudtam, hogy rendben van – s kezdődhet aminek kezdődnie kell). Az útra a kórházba nem nagyon emlékszem csak arra, hogy gyönyörű telihold volt és hideg. Miután Zsófi leszállított (mert másnak nem nevezhető – a recepcióig jöhetett és letett, mint egy csomagot), na onnan emlékszem mindenre. A doki, aki megvizsgált arrogáns volt és egy csepp empátia sem szorult bele. Mindenki siettetett, mert azt hitték ott helyben kipottyantom a dedet, vagy nem tudom. Mivel második baba volt és nekem már 4-5 perces összehúzódásaim voltak minél hamarabb NST-re akartak kötni. Kiderült, hogy a fiam is izgult, túl gyorsan vert a szíve, kaptunk nyugtatót és végre békén hagytak. Azt hittem nyugodtan labdázok majd vagy támaszkodva az ágyba könnyebben viselem a fájdalmat, de nem mertem felállni, nem volt senki velem, olyan gyorsan és kiszámíthatattlanul jöttek az összehúzódások, hogy csak feküdni mertem, ilyen szintű elhagyatottságot és magányt életemben nem éreztem és remélem soha nem is fogok.
Aztán végre megérkezett egy nagy mosollyal a dokim, szóltam már előtte, hogy nekem tolni kell, de gondolom nem hitték, mert nem volt teljes tágulás és az ember lánya csak ekkor érezhet tolófájást (ugyanis nekem ezt mondták) – szóval szóltam a dokinak, hogy szülünk és ő készségesen egyet értett. A szülés gyors volt, az orvosom volt a dúlám, amiért végtelenül hálás vagyok, ő volt az egyetlen, aki ráérzett arra, hogy mire van szükségem. Nem utasítgatott, hanem tartotta a fejem és simogatta a lábam – el sem tudom mondani mennyire éheztem egy érintésre ezen a ponton…
és akkor már nem voltam egyedül, megszületett a gyönyörű kisfiam, Tamás.
A legszebb kis legény, akit valaha láttam, rám tették a kis magzatmázas testét és ott tudtam, hogy minden rendben van