Sziasztok. El szeretném mesélni a kislányunk születésének a történetét, hogy bátorítsam azokat, akik rettegnek a szüléstől.
Én ahogy megtudtam, hogy babát várok tudatosan kezdtem készülni a szülésre és csak akkor hagytam, hogy valaki elmondja a szüléstörténetét, ha pozitív volt, akarattal kerültem azokat a nőket, akik a szülést szenvedésként élték meg és akik nem tudták, hogy mi történik velük.
26 hetes kismamaként beiratkoztunk a férjemmel egy szülésfelkészítő tanfolyamra, ahol előjött, hogy a férjem retteg attól, hogy nekem szülnöm kell és félti mindkettőnk testi épségét (a férjem családjában sok tragédia volt és mindenik a szüléshez/születèshez kötődött), ez a felismerés oda vezetett, hogy felkértük a tanfolyamot vezető dúlát, Zsófit, hogy részese legyen és kísérjen Hanga születésekor (ez volt életünk egyik legjobb elhatározása). Aztán csendben vártuk a csodát…
Tudni kell, hogy a férjemmel mindig pontosak vagyunk, a kislányunk is örökölte ezt a tulajdonságot, egy nappal a kiírt dátum előtt (2017. dec. 30.) úgy döntött, hogy érkezik. A vajúdás lassan kezdődött, rendszertelen összehúzódásokkal, csak hajnalban ébresztettem a férjem, hogy valami van… (első terhesség révén, nem tudtam mit kellene érezzek). Amikor elment a nyákdugó, szóltunk Zsófinak, hogy akció van (ez már december 31-e hajnal). A férjem arca megváltozott ahogy ajtót nyitott Zsófinak. Kiült rajta a nyugalom és hirtelen béke volt, csend volt és én minden egyes összehúzódást megélhettem teljes valójában (soha nem gondoltam fájásként az összehúzódásokra, csak arra gondoltam, hogy ez által jutok közelebb ahhoz, hogy végre megismerjem a kislányomat). 6 perces összehúzódásokkal mentünk be a kórházba, ahol hirtelen rendszertelenek lettek és abba maradtak. Megszeppentünk Hangával, nem tudtam magunkra figyelni és valahogy elmúlt a lendület. Az volt a szerencsénk, hogy megengedték, hogy haza menjünk és csak akkor menjünk vissza, ha érzem, ,,hogy meghalok a fájdalomtól” – a bába szavai.
Hazamentünk, Zsófi is elvitte a családját a szilveszteri buliba…
A férjem ledőlt pihenni, nekem meg alkalmam nyílt figyelni arra, hogy mi is történik a testemmel, mit mond Hanga és mire van szüksége. Ahogy befele fordultam újra elkezdődtek az összehúzódások, intenzívebben és rendszeresebben, mint addig.
Le a kalappal a férjem előtt, mert segített a vajúdásban. Masszírozott, simogatott és emlékeztetett arra, hogy igyak :). A jelenléte nyugtató hatással volt rám. Azt éreztem, hogy biztonságban vagyok, ha ő ott van, hogy semmi rossz nem történhet és figyelhetek nyugodtan befele. Visszajött Zsófi és hozta a nyugalmat. Mondta is, hogy ő ilyet még nem tapasztalt, hogy két összehúzódás között a kismama viccelődjön, de mi pontosan ezt tettük a férjemmel, szórakoztunk és nevettünk azon, hogy hogyan lóbálom a fejem vagy, hogy Hanga pont szilveszterkor érkezik, hogy soha ne legyen egy normális szülinapi bulija.
5 perces fájásokkal, szinte teljes tágulással érkeztünk meg a kórházba. Na most már nem küldtek haza… Innen felgyorsultak az események. Arra emlékszem, hogy táncolok a férjemmel egy összehúzódás alatt és kicsordul a könnyem, mert rájövök, hogy most el kell engedjem az elmúlt 9 hónapot, hogy többé nem leszek várandós, pedig mennyire jó volt… (most visszagondolva marhaságnak tűnik, de megsirattam a terhességemet, fura…)
Hajnali 2 óra 50-kor bementem, hogy vizsgáljanak meg, kiderült, hogy szülök, meglepődtem, mert nem éltem meg az összehúzódásokat olyan fájdalmasaknak, arra gondoltam, hogy ennyi? Nem kellene jobban fájnia? Valami nincs rendben? (ez is visszagondolva abszurd).
A kitolásnál, na akkor volt egy pont, amikor éreztem, hogy nem is én vagyok, aki szül. Mintha kívülről néztem volna az egészet. Csak arra figyeltem, hogy hogyan segítsek a kislányomnak, hogy minél hamarabb kibújjon. Csak Zsófit éreztem magam mellett és azt a nyugalmat… (nem tudom hogy csinálja, de rohadtul működik). 3 óra 42-kor meghallottam a kislányom sírását, és csak zokogtam, hogy ,,van egy kislányom” – ennyit tudtam mondani Zsófinak… Aztán rám tették a kis magzatmázas lilaságot én meg úgy puszilgattam, mintha nem lenne holnap.
Ez volt életem egyik legszebb és egyben legmeghatározóbb élménye. Bebizonyítottam magamnak, hogy szinte minden fejben dől el és ha a szülést és születést nem kín, hanem csodaként éljük meg teljesen más válik fontossá. Nem a fájdalom, hanem a találkozás válik lényegessé.
Minden kismamának kívánom, hogy találja meg a maga Zsófiát, azt ami vagy aki segít neki megnyugodni és befele figyelni. Lehet szépen és méltósággal szülni.
