Magda
Már 10. napja, hogy itt szuszog mellettem. Csak nézem, csodálom, szagolom és potyognak a könnyeim. A boldogság és hála könnyei, hogy itt van, hogy valóság, hogy világra jöhetett, és úgy jöhetett a világra, ahogy megálmodtam neki, magamnak, a férjemnek, az egész családnak.
Magda születésének története messzire nyúlik vissza, arról itt írtam már. Itt most a tényleges szülés- és születéstörténetet szeretném megosztani veletek, egyúttal megörökíteni magamnak is.
2022. január 30.
Aznap délelőtt valami más volt. Megfoghatatlanul, megfogalmazhatatlanul. Hinni sem nagyon akartam neki. Gyanús is lett volna, hogy a búcsúzás után másnap egyből, mintegy parancsszóra megszülessen. De állva gyakrabban, erősebben keményedtem mint addig, és szinte állandóan pisilnem kellett. Estére pedig megérkeztek az első jóslók. Kétkedve de örömmel fogadtam őket. Estefele 2-3 órán keresztül 20 perces időközönként jött egy-egy fájdalommal is járó összehúzódás. Árgus (lelki) szemekkel figyeltem magam, néztük az órát, hogy vajon tényleg rendszeres-e, változik-e valamerre a dolog. De mire lefekvésre került az idő, elmúlt minden, az éjszaka nyugis volt.
2022. január 31.
Nem találtam a helyem. Ingerült, feszült, türelmetlen voltam egész nap. Minden apró változás, új érzet lehetett jel és lehetett “csak úgy”. Volt egy-egy ritka jósló fájdalom, amit már-már komolyan lehetett volna venni, de a következőig sok idő telt el, majd végleg abbamaradt. Ülni, állni már rettentő kényelmetlen volt. És bár igyekeztem türelemmel lenni, megfogadni a Réka tanácsát, hogy nem lehet úgy, hogy “legyen meg a te akaratod, de úgy ahogy én szeretném”, nehezemre esett már. Próbáltam az itt és mostban maradni, azt megélni, annak örülni. Csorogtam talán aznap is. Vagy előző nap? Ki tudja. A vizelet is már csak cseppekben tudott távozni belőlem, egyre nehezebb volt a különbséget megállapítani.
2022. február 1.
Reggeli, suliba készülődés közben 2 erős összehúzódás. Ezek most tényleg erősek. Hasogató, méhszáj körül, előre kell dőlnöm és beszélni nem tudok közben. Összesen két ilyen jött, 1 órás különbséggel. A gyerekek elmennek és mi ketten maradunk otthon a férjemmel. Ledőlök, várom, hogy lesz-e még, de belealszom. Ébredés után beszélünk Rékával. Ő sem tud többet mondani, minthogy figyeljük, hogy hova alakul. Lehet, hogy semmi de bármelyik pillanatban válthat hirtelen. Aztán jön végre egy konkrét jel: barnás folyás. Nyákdugó vagy tágulási vérzés. Ez már végre kézzelfoghatóbb. Örülök neki. Lepihenek újra, feküdni esik jól. És végre beáll valami rendszer. Nagyjából 15 percenként kitartóan jönnek az összehúzódások. Kezdem elhinni, kezdek megörülni nekik. 11-kor így állunk, 12-kor átvált 10 percesre. Megkérem Rékát, hogy induljanak. Édesanyám a szerda helyett most pont kedden készült jönni, a gyerekeket is ő hozza haza, Pista szabadnapos, minden gyönyörűen összeállt. Vicces, hogy a pároknak mindig azt tanítom, hogy a vajúdást ne egy ágyban fekvő nő képével azonosítsák, erre én ahogy elkezdődik, lefekszem. De hát itt most ez esett jól. Egyedül lenni, csukott szemmel feküdni. Egy félálom szerű állapotban feküdtem, vártam az összehúzódásokat, és egyre inkább megnyugodtam, hogy jól éreztem, nem lesz ez egy olyan rohamosan gyors szülés, mint a Csanádé volt. 2 körül behúztam zsalukat, kellemes félhomály lett a szobában.
Rékáék már úton voltak, legutóbb azt írta ha jön, ne tartsam vissza, engedjem magam bele a folyamatba. Tettem néhány kört, próbáltam sétálni, segíteni a testemnek, de semmi nem esett olyan jól, mint oldalra feküdni és pihenni. Megérkeztek a gyerekek, beköszöntek, megpusziltak, talán ők sem hitték, hogy ma tényleg szülünk. Ebédelni már nem esett jól lemenni, megpróbáltam, de a fokhagymaszag félútról visszafordított. Pista avokádós kenyeret hozott fel, az jólesett. Ettem, majd visszafeküdtem. Közben a víz csorgott, nagy erővel, szinte minden összehúzódás után jött egy jó adag. Fél 5-kor érkeztek meg Rékáék. Ekkorra kicsit lelassult a dolog, elszenderedtem, belealudtam a szünetekbe, és amikor láttam, hogy 20-25 perc szünet is volt, megfordult a fejemben, hogy vajon újra potyára jöttek volna, talán még mindig képes leállni. De ahogy Rékát megláttam, elkapott a sírás. Megkönnyebbülés volt, hogy itt van, ideért, megvártam, innen elengedhetem magam. Hallgatott egy szívhangot, babácska rendben volt. Amíg átöltözött, azalatt éreztem, hogy itt most más következik, váltás jön. Sűrűbbek és erősebbek lettek az összehúzódások. Kérte is egyből a 2 fazék forró vizet, sót, muskotályzsályát. Úgy örültem, hogy már itt vagyunk, bár még nem éreztem úgy, hogy ennyire előrehaladott állapotban lennék. Egy kis kavarodással, női utasítással és férfias keresgéléssel, de összeállt a só, a két fazék forró víz, az illóolaj, megtalálta mindenki a helyét. Én az ágy mellett térdelve, Réka és a fazék mellettem, Pista mögöttem. És megéreztem AZ illatot. Simogatta a lelkemet ez a szülésillat. Úsztam a boldogságban, hogy most én lehetek a másik oldalon, én engedhetem magam bele ebbe a forró gondoskodásillatba. És mielőtt még mélységekbe ereszkedhettem volna, és igazán beleengedtem volna magam az örvénybe, meglepett egy kacagás roham. Két összehúzódás közt a semmiből támadt. Rázott a nevetés, megállíthatatlanul, mindenféle kiváltó ok nélkül, mélyről jövő röhögőgörcs lett úrrá rajtam. Kacagtak a mellettem lévők is, és kacagtam én magamat is, mintegy kívülről láttam, ahogy ok nélkül ráz a kacagás, s ezen is kacagnom kellett. A jókedvet az érkező hullámok megtörték, s ahogy tovatűnt, úgy érkezett újra a nevetés; aztán egy fájdalom után már a nevetés sírásba fordult át, s néhány kontrakciót sírva fogadtam. Tudtam és éreztem, hogy az elmúlt hetek, vagy akár hónapok és évek rejtett feszültségei törtek most elő belőlem. Örültem neki, hogy kijöttek, hogy kijöhettek, hogy felszabadított a sírás és a nevetés.
Innentől belemerültem az oxitocinba. Béke, nyugalom, szeretet vett körül. Nyugalmat árasztott a Réka jelenléte, szeretettel gondoskodott rólam a férjem. Szabadnak éreztem magam, és szabadnak éreztem őt is. Úgy lehetett mellettem, ahogy neki is jó volt. Nem azért mert kellett, hanem mert úgy érezte, neki is jó most ott lenni. Borogatták a derekamat, hasamat, nyomta a csípőmet, megtartott, rátámaszkodhattam. Tudtam, hogy nélküle is menne, de annyira jó volt magam mellett tudni. Jó volt a tudat, hogy mindenki azt teheti, amit a szíve diktál. Kata az ajtóban állva fotózott sokáig, majd elment, visszajött kedve szerint. Csanád is bebejött néha egy puszira, majd mehetett szabadon a dolgára.
A hálószobánk, majd kicsit később a fürdőszobánk mintha kiemelkedtek volna a valóságból, az időből. A muskotályzsályás ködben úsztak, téren és időn kívül, az örökké volt és örökké lesz világában. És én ebben lebegtem, tudatos és tudattalan határán, hullámok hátán, fájdalom és ellazulás kettősségében. Az egész pont olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Sőt, még egy kicsit lassabb is; volt időm megélni, ráhangolódni, kiélvezni minden pillanatot. Egy adott pillanatban egy vizsgálatot is kértem, hogy tudjam kb hol tartunk, mert valahogy mindenki sokkal gyorsabbra számított, mint ahogy történtek a dolgok. Ezen a ponton még egy kis méhszáj volt, a baba pedig már jó mélyen beilleszkedve. A magzatvíz pedig most is csorgott, rendületlenül, minden kontrakció után még és még és még jött a víz. Mintha felül töltöttem volna be és alul csorgott is volna ki. Hat liter vizet ittam, meg a vajúdás alatt, és még hatot másnap. Csak hitetlenkedtem és nevettük, hogy mi rengeteg víz távozott belőlem.
Átkerültem a fürdőbe, jólesett volna egyet zuhanyozni. A zuhanyzásból két óra fürdés lett. A forró víz olyan varázslatosan csillapította a fájdalmat, hogy ott akkor is meglepett, hitetlenkedve, lelkesen mondtam két hullám közt, hogy mennyire sokat levesz a fájdalomból a derekamra és hasamra eresztett forró víz. Olyan kényelmes, meghitt, kedves volt ülni a karácsonyi fényecskékkel megvilágított fürdőszobában, a kisszéken mellettem ülő férjemmel, aki meghatottan nézett, gyönyörködött bennem, és dícsért, hogy mennyire szépnek lát, milyen szép ez az egész, milyen nőies, tökéletes, egyszerű és természetes ez így. Keverős csap van a kádnál. Ezzel nem volt könnyű egy-egy összehúzódás kezdetére pontosan azt a hőmérsékletet bekeverni, ami akkor éppen jó volt. De olyan csodásan figyeltek, hogy mikor kezdődik, akkor gyorsan, a lehető leggyorsabban locsoljanak. A nagy locsolkodásban a melegvizünk mind elfogyott, pedig Pista próbálta megoldani, hogy ne tudjon elfogyni. A langyos víz viszont nem hatott. Próbálkoztak drágák fazékból pohárral locsolni, de az már nem volt olyan, vagy hideg volt, vagy forrázott a víz. És az én érzékelésem is változott. Mondták, hogy eleinte annyira forró víz esett jól, hogy a kezüket égette és a bőröm vörös volt tőle, később az ennél kevésbé forró is égetett. Még arra is volt energiám, hogy megjegyezzem, hogy nincs elég bajom, még le is forráztok 🙂 és ezt is olyan szépen fogadták, sértődés, bántódás nélkül. Úgy is értettem; csak viccként, de mégis… Ki az a sztár doki, akivel ezt a legpuccosabb magánklinikán meg lehetne tenni?
A kádban ültem, két hullám között beszélgettünk még, vagy csak pihentem, vagy csak néztük egymást. Egy-egy összehúzódás alatt éreztem, ahogy ereszkedik lennebb a baba, ahogy kezd feszíteni lefele. Olyan jó érzés volt, olyan erő volt benne, érezhető volt, hogy haladunk a vége felé, hogy szépen lassan nyílok meg. És aztán változott. Egyre erősebbek lettek és már semmi sem segített. Hiába térdeltem fel, hiába dőltem előre, hiába támasztottam magam, kezdett elviselhetetlen lenni. Mondtam is, hogy kezdtem megunni, folytassa most már valaki más. Több nekifutásból kiszálltam a vízből, vissza a hálóba. És innen jött az a rész, amiről tudtam előre, hogy nem kívánom, amitől féltem. Az átmenet. A legrövidebb és legfájdalmasabb rész. Amikor egy kicsit meghalsz. Amikor feladod. Amikor kételkedsz magadban. Amikor félsz. Hát ezeket mind mind megéltem. Kétségbeestem, vergődtem, megijedtem. Pistát kiküldtem. Magamat is kiküldtem volna, ha tehetem. Rékától is azt vártam, hogy csináljon valamit. De persze tudom, és tudtam is, hogy itt senki más nem csinálhatja helyettem. Az ágyon térdeltem, négykézláb, szünetben a párnákra feküdtem, megpihenni. A legnehezebb az volt ebben a talán fél órában, hogy azt éreztem, hogy az erő, az intenzitás már a kitolást hozná, de valami megállítja a pocakom aljánál ezt az erőt. Rettenetes pisilési ingerem volt, pattanásig feszülő húgyhólyag, ami a fájdalmat felerősítette, pisilni viszont sehogy sem sikerült. Egy-egy összehúzódás alatt megpróbáltam nyomni, hátha az segít, de csak még sokkal fájdalmasabb lett tőle. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végül sikerült kipréselni magamból azt a kevés vizeletet, ami úgy éreztem, hogy visszatartja a fejecskét a kifele indulástól. És igen! A következő hullám már hozta azt a feszítést, önkéntelen nyomást, amit úgy vártam.
Öröm, megkönnyebbülés volt érezni, hogy elindul, az univerzum összes erejét hozva magával. Visszakerültem az ágy mellé, térdre. Amíg az ágyon vergődtem, a férjemet is kiküldtem, ajtót becsuktam. Most kértem Rékát, hogy szóljon a többieknek, jöjjenek, érkezik! Az első tolófájással már éreztem is a feje búbját megjelenni, ahogy odanéztem, láttam is, hogy már látszik a feje. A többiek, mintha megérezték volna, éppen érkeztek felfelé, Réka hívását nem hallották, és mégis éppen akkor jöttek. És a következő elsöprő erejű összhúdódással kint volt a feje. Az ösztönösség és tudatosság furcsa egyvelege kergette egymást bennem. A testem nyomott, őrült erővel, és kiélezetten érzett, közben pedig a hang a fejemben mondott, analizált: az érzés az volt, hogy szétszakadok, a ráció hangja válaszolt, hogy nem repedsz, ez normális, add meg magad, hadd jöjjön. És a fejecske utáni szünetben, amikor 1-2 összehúzódásra még nem érkezett a teste, a hang folytatta bennem a szakmázást: későre jön a teste… lehet vállelakadás… ha az, négykézláb vagyok, ez a legjobb… ha gond lenne, Réka mondaná, de Réka nyugodt, csak annyit mondott, hogy várjam meg az erőt, de nyomjak csak ha úgy érzem. Az, ami nekem itt hosszú perceknek tűnt, a valóságban néhány másodperc volt csupán, vállelakadásnak nyoma sem volt, csupán a babám keze volt az álla előtt, attól volt kicsit nehezebb a vállának átbújni. De még egy hosszú, erős nyomásra kint volt. A hálószobánkban. Itthon. Az új házban. A családja körében.
Hogy hogy került az ölembe és hogy feküdtünk át az ágyba, arról nincs képem. Csak, hogy fekszünk már az ágyban, rajtam fekszik a kisbabám, mellettem a férjem, a lányom, a fiam, az édesanyám. Mindenki meghatódva csodálja ezt az új kis életet. Ő pedig sír, majd elhallgat és újrakezdi. És minden tökéletes. A hely, az idő, és ahogyan minden történt és történik. Olyan, amilyennek megálmodtam. Nehéz elhinni. Még a lepény is időben, könnyedén jön, majd a nővére vágja el a zsinórt. Vér szinte nincs alattam, repedés nincs, a gátam ép. Megéhezem, és mint az olyan sokszor nézett szülésfotókon, ölemben szopik a baba, mellettem a lepény, és a párom etet. És így kezdődik a gyermekágy.