A vbac (császármetszés utáni természetes szülés) után
Állok a zuhanyzó alatt és gondolkodom. Ilyenkor bevillan egy-egy szó, mondat, jelenet, hogy mit kellett volna és mit nem és mi lett volna, ha. Néha be is csukom a szemem és összeszorítom az arcom, arra gondolván, hogy mennyi dolgot ki szerettem volna még mondani akkor, de nem tettem. Szaladok a géphez, hogy leírjam, különben elszáll.
A természetes szülést követő napokban behívott az orvosnő egy ellenőrzésre és azt a kérdést tette fel nekem, hogy: na, melyik volt jobb, a császármetszés vagy a természetes szülés? Merthogy ő nem érti, – két gyermekét tervezett császármetszéssel hozta világra – hogy a nők miért idealizálják annyira a természetes szülést. Tudvalévő, hogy az szenvedéssel, nehézségekkel, beláthatatlannal és kockázatokkal (ezt aztán szeretik jó plasztikusan kifejteni) jár. Megfogott ezzel a kérdéssel, minekutána érzelmi hullámvasutakat jártam be az azelőtti napokban és annak ellenére hogy sikerült a vbac, korántsem éreztem hősnek magam. Akkor én is úgy éreztem, hogy végülis mindkét szülés által élet jött létre és annyira különböző élményekről van szó, hogy nem tudnám egyiket a másik felé helyezni. A császármetszés által Anyává váltam. Az Olivia születését követő érzelmi hömpölygést, ahogyan lepereg előtted az életed és minden más hirtelen olyan kevésbé fontosnak tűnik, minden és mindenek fájdalmát pillanatok alatt éled át, szaladva szaladsz a szüleidhez bocsánatért esedezve, mert akkor még nem tudtad, hiszen nem tudhattad milyen (iszonyat nehéz) volt téged (és még három másikat) felnevelni, csak azt követően, hogy puha teste karjaidba fonódik és úgy bújik mellkasodra, mintha utoljára szívná magába a zölden derengő tejet – nem homályosíthatta el semmilyen testemen éktelenkedő heg.
Mikor az orvosnő feltette nekem ezt a kérdést, akkor még nem tudtam, hogy a természetes szülés után, – azon túl, hogy átvergődtem magam egy kilenc hónapos bizonytalanságon a bárddal a fejem felett, hogy ezzel a vállalással merényletet követek el – végül nem csak a tűzgyűrű testemet átjáró melegségét fogom elraktározni. És persze az objektív tudást, hogy sikerült a vbac. Nem tudtam, hogy olyan hihetetlen erő fog felszabadulni belőlem, hogy úgy fogom érezni, robbanok szét az energiától. Hogy dőlni fognak belőlem az ötletek és azon fogok gondolkozni, mihez kezdjek velük, hogyan és mikor valósítsam meg őket, mert képtelen vagyok követni a folyamatosan pörgő elmémet.
Hogy megállíthatatlanul habzsolni fogom a könyveket és magasröptű vitákat folytatok Apámmal a reggeli kávé és az esti vörösbor mellett. Hogy Isteni lényemhez egyre közelebb kerülök, mert egyre kevésbé érdekel, ki mit gondol rólam, mint ahogy az is, hogy kit milyen kritikával illethetek; csak dicsérni tudom Azt, aki két ilyen fantasztikus gyermekkel és Mindentátjáró Szeretettel ajándékozott meg. Hogy minderre nem lesznek elég jó szavak. Mert hogy is lehetne igazán megfogni ezt az Áradást, ezt a Lelki magasságot? Én megpróbáltam és tőlem ennyi tellett.
A második szülés szárnyakat adott.