M: Vasárnap, március 7. csalódottan mentem a családi ebédre édesanyámhoz, hogy megünnepeljük nagymamám 84. születésnapját, mivel akkorra már úgy képzeltem hogy Vince nem lesz a pocakomban (március 3. volt a nagy nap, a due date amit már az első ultrahangnál ugye elmondanak). Keddre, 9. volt időpontunk monitorizálásra és kicsit izgultam mi lesz, mert ugye már 41. hétben voltunk és nem akartam, hogy megint ne legyen semmi jele annak, hogy Vince meg szeretne érkezni.
Éjjel, a születésnapi ebéd után arra ébredtem, hogy kis menstruációs görcsöket érzek. Boldogan feküdtem vissza, hogy ez talán a nagy nap, viszont reggelre teljesen elmúlt, de kárpótolta egy szép piros tulipán, amivel Boti ébresztett. Úgy döntöttem, hogy nem húzom el a függönyt, ágyban maradok, nem nézem a telefonomat a sok üzenettel hogy: ‘na még nem született meg?’. Úgyhogy aznap ágyban maradtam. Pár fájást mértünk Botival, még a meetingre is úgy ment el hogy írjak messengeren és akkor bejegyzi az aplikációba, de 2-3 óránként jöttek, úgyhogy nem kellett bejegyeznie. Este tíz körül kezdtem érezni megint, fel is hívtam Zsófit (dúla), hogy mintha mintha talán ez már az lenne. Ő is azt tanácsolta és én is úgy éreztem, hogy bedőlni az ágyba egy jó filmmel lesz a legjobb. A film felénél észrevettem, hogy már nem tudom annyira figyelni, sőt zavar/idegesít ahogy beszélnek benne, úgyhogy betettük a vajúdó playlistem amit gondosan előkészítettem, de nem tetszett, úgyhogy egy sima zongora nyugtató zene vált be inkább. Emlékszem, hogy szépen, ahogy a szülés felkészítőn láttuk a fotón, gyertyákat és kis karácsonyi égősort kapcsoltunk fel és innentől kezdve inkább befele figyeltem. Nagyon sokat voltam a labdán és arra is emlékszem, hogy a labdára tettem a melegítőpalackot és nagyon jól esett a palackra ráülve rugózni. Aztán a forró fürdő víz segített legjobban, ahonnan nehezemre esett bemenni a kórházba.
B: Az összehúzódások stabilan sűrűsödtek, közben próbáltunk különböző pózokat hogy kényelmesebb legyen. Labdán ülés működött a legjobban, még volt ágyban fekvés néha, de az sokszor nagyon kellemetlen volt. Próbálkoztam, simogatni, támogatni, de a mi esetünkben kérte, hogy hagyjam és nem segítettek az ilyen kedves érintések. Mikor már kezdtek 6 percnél sűrűbben jönni az összehúzódások Mesi mondta, hogy lassan mehetünk, de pár összehúzódás után úgy döntött, hogy inkább kádba ülne. Engedtünk vizet és bele is ült, végére kádaztunk, de kiderült, hogy az volt a legkellemesebb, így még egy órát ültünk a kádban, miután már én mondtam, hogy kéne menjünk és pár percre rá az összehúzódásokat mérő app is kiírta felkiáltó jellel, hogy GO TO THE HOSPITAL. Még beletelt egy órába míg felöltöztünk és indultunk is a kórház fele, ekkor tűnt fel, hogy Mesi már egy jó ideje transzban van és nem is tudja annyira mi történik körülötte.
Kórházból haza is küldtek, mert 9cm-s tágulással vitték is a szülőszobába.
Kórház: Várom, hogy érjen véget a fájás az anyósülésen amíg Boti becsenget. Kijön a kapus bácsi és kinyitja az ajtót. Gyorsan, remegő lábakkal megyek be és leülök a lila fotelre, ahol annyiszor vártam az ultrahang vizsgálatokat. Nagyon fárasztó, hogy a fájások ilyen sűrűn jönnek, megijedek hogy kezdek elfáradni vajon hogy lesz ezután. Félig hallom ahogy a kapus felhívja az orvosnőt, majd valaki jön és bevisz egy kabinetbe ahol megvizsgál. 9cm, el sem tudok köszönni, vagy megölelni Botit, lekapkodják a ruháimat és visznek fel a szülőszobára. Óriási fehér fény az arcomban, sok sok ember, háttérben egy számítógépen valami tájképes videó, arra próbáltam figyelni, majd hirtelen az első fájásnál a kecskén bepánikolok, hogy mennyivel intenzívebb bármilyen más pozíciónál. Hirtelen nem feszül a hasam és valami meleg folyik a lábamon. Volt egy burokrepesztés, azt mondják kell várni, Vince még nincsen a szülőcsatornában. Megérkezik az orvos. Hiányzik nagyon hogy valaki megérintsen, simogasson, próbálok lekúszni a székről, de azt mondják nem lehet. Ott kell maradni. A háttámlát esetleg lehet emelni/ereszteni abban tudnak segíteni. Emlékszem az autóban 4:18 volt amikor a kórház előtt megálltunk. 5:15 kor kezdtem el nyomni. Továbbra is iszonyúan fájt, próbáltam nyugodt maradni ahogy a meditációkban tanultam de nem ment. Néha összerándultam, mondták hogy ez így nem lesz jó, mert vissza megy a baba, maradjak nyugodt. Minden erőmmel a nyomásra koncentráltam, azt hiszem sikítottam, nagyon. A háttérben hallottam ahogy valaki mondja, hogy nem nyom jól, magyarul, az orvos meg mondta hogy de igen jól nyom, csak meg kéne nyugodjon. Azt hiszem életem egyik legnagyobb kihívása volt ott abban a helyzetben és állapotban megnyugodni. Az segített, hogy éreztem, ahogyan lassan lassan közeledik kis Vince a nagyvilág fele és az tartotta bennem az erőt, hogy mondták ha nagyot nyomok akkor meg lesz. Legalább még ötöt nyomtam, de meglett. 5:45 kor megszületett Vince. És igen, megkönnyebbültem nagyon, de nem volt olyan mint a videókban amiket nézek. Ott volt rajtam az a kis lila élet, éreztem, hogy ezentúl mindig velem lesz és nagyon szeretni fogom, de először le kell szállnom arról a székről ahhoz, hogy ezek az érzelmek kijöjjenek. Hallottam megint a háttérben ahogy az orvos megkéri az asszisztenst még ne vágja el a köldökzsinórt és szóltak hogy még kell egyet nyomni, jöjjön ki a placenta. Hát ennek nem örültem, mondtam én többet már nem tudok semmit, de aztán nem volt vészes. Összevarrtak, mert megrepedtem. Hat öltés. Vincét addig elvitték beoltani.
Nem tudom milyen filmet láthattam, de azt hittem majd felsétálok a szülőszobára. Hát alig estem be a tolókocsiból az ágyba. Érkezett közben már egy guruló ágyon egy éhes kis Vince. Evett és elaludt. Legcsodálatosabb és a legnyugtatóbb dolog amit valaha láttam, hogy ott lélegzik és pihen mellettem az ágyon.