Szüléstörténet ez, de más.
Sokmindenben más, mint az eddigiek.
Más abban, hogy ismeretlenül, teljesen váratlanul érkezett, más országból, más rendszerben működő kórházból.
Az előző szülésélmény posztolása után üzenetben keresett meg Janka, és ajánlotta fel, hogy szívesen megosztaná ő is a történetüket, ha elfogadom. Örömmel fogadtam, és ezúton is köszönöm neki <3 a saját nevemben és mindenkiében, aki olvassa, akit inspirálni fog. Olvassátok hát:
Életünk születése – háborítatlan szülésélmény egy budapesti klinikán
36 hét + 6 nap (2017.12.10)
Eszem ágában sem volt még szülni, megbeszéltem a babámmal (mert naivan gondoltam, hogy így működik), hogy karácsony után bármikor jöhet.
Délután erős késztetést éreztem, hogy jógázzak egyet, de nem a szokványos lazítóst, hanem valami erős átmozgatóst, csípőnyitóst, sok földüdvözlettel.
Egész várandósság alatt nem fürödtem kádban, csak zuhanyoztam, mert valahogy ellenérzésem volt ezzel kapcsolatban. De ezen a vasárnapon ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy behuppanjak a kádba, hát engedtem ennek a vágynak is.
37 hét + 0 nap (2017.12.11) 00:30 körül
Furcsa érzetek a keresztcsontom környékén. Menstruáció első éjszakáján szokott ilyen kínozni, de nem hullámokban. Egy ideig figyelgettem, de nem múlt. Gondoltam a wc-zés majd segít, mert pár hete volt egy hasonló éjszakai hullámzás, de egy pisi és lazítás el is mulasztotta. Wc után, enyhe kétségbeeséssel közöltem a férjemmel, hogy nem tudom mi van, de lehet jóslóim vannak…Ő kikapcsolta a számítógépet és figyeltünk, vártunk. A letöltött applikációval rögzítettük az eseményeket. Hát bizony 5 percesekkel indítottam, de még akkor sem hittem el, hogy vajúdok.
Jöhet a zuhany, gyors hajmosás mert, ha mégis ma szülök, ki tudja mikor moshatok ismét. Hát ennek már fele se tréfa, 3 percesekké sűrűsödtek (kb. éjszaka 3 körül járunk). Hajszárítás, ringatózás a labdán, visszaálltak az 5 percesek.
Valami mély nyugalom volt bennem, amit a férjem is érzékelt, ő is azt hitte, hogy ez most csak egy kis figyelmeztetés. Lefeküdtünk pihenni, ő mélyen aludt, én méregettem és 4 perceket relaxáltam. Szuper volt, egészen kipihentem magam.
Hajnali 5-kor „ébredtünk”. Szóltam, hogy dobjuk be a „last minute” dolgokat a bőröndbe. Felhívtam a szülésznőt. Szegény, akkor ért haza egy éjszakai szülésből, mondta, hogy menjünk be és értesítsük, ha valóban jönnie kell. Az ébredést követően hirtelen másfél percenként jöttek a fájások (azért hívom így, mert kontrakciót nem éreztem, csupán a keresztcsontból kiinduló, egész medencébe sugárzó fájdalmat).
A férjemben (és talán bennem is) csak ekkor tudatosodott, hogy akkor most tényleg indulunk szülni. Enyhe pánik vett rajtunk erőt, de nem tartott sokáig. Még egy wc indulás előtt, a rózsaszínes nyákdugó távozott. Na akkor most már tényleg….
Kocsiba be, vízhatlan lepedő alám…biztos, ami biztos. Nagyon nyugis út volt, közben felhívtam a szüleim, anyósom, a nővérem, írtam annak, akinek kellett.
6 körül értünk a klinikára, ahol egy nagyon kedves doktornő fogadott és megvizsgált, 3 ujjnyi tágulás, szívhang rendben, minden a legjobban halad. Gyors adminisztráció, majd mehettünk is egyenesen a szülőszobára. A 3-asba akartak bekísérni, de mivel az 1-esben volt bordásfal és üres volt, megkértem az asszisztens lányt, hogy oda mehessünk inkább.
Szépen kipakoltunk, átvettem a hálóinget („It’s a wonderful morning!” felirattal ), CTG, minden rendben. Megjött a doktornő és a szülésznő is, mosolygósok, boldogok voltak. Minden olyan békés volt, éreztem, hogy rendben lesz. Maradtak az 5 percesek, közben pedig arra gondoltam, hogy milyen furcsa, hogy alig érzem már a fájdalmat.
Egész hamar lekerült a hálóing, minden szemérem elszállt. Biztonságban éreztem magam.
Egy kellemes zuhannyal indítottunk, utána végig krémezett a férjem. Kicsit összefolyik a többi részlet, de volt sok masszázs a parázsolajjal, négykézlábas matracos, bordásfalon lógós, labdán ülős, bordásfalba kapaszkodós pozíció. Volt, hogy feküdtem a matracon a földön. A férjem végig itatott, érintett, masszírozott.
Ami nagyon zavart a fájások alatt, ha valaki beszélt, ezt jeleztem is, így ilyenkor síri csend volt a szobában. Az elején még beszélgettünk a fájások között, aztán már csak lélegeztem.
Ösztönösen jött a légzés, főként aranyfonál légzést és erős fújtató kilégzést végeztem. A szülésznő már az elején mondta, hogy nem is szól bele, mert annyira jól és intuitívan megy a vajúdás, hogy ő inkább csak megfigyel. Párszor kettesben hagytak minket, de nagyobb biztonságban éreztem magam, amikor bent volt a szülésznő vagy a doktornő. Összességében nagyon nagy biztonságot adott maga a kórház is, egyáltalán nem bántam meg, hogy úgy döntöttem itt szülök.
Volt egy pici elakadás, ami miatt nem tudtunk tovább haladni. A magzatvíz még nem folyt el, csak picit szivárgott. A babám nagyon nyomult a buksijával, és egy részen, ahol még nem simult el a méhszáj, picit begyűrődött, ez pedig elég erős fájdalmat okozott. A doktornő engedélyt kért egy vizsgálathoz (amúgy ezt mindig megtették, mobil szívhangfigyelés előtt is), megkérdezte, hogy repesszen-e burkot, mert az segíteni fog ezen az erős feszítő érzeten és segíthet a tovább haladásban is. Mondtam, hogy mehet. Az egyik legfelszabadítóbb érzés volt! Ezután visszamentem a labdára a bordásfal mellé. Nem emlékszem rá, hogy mennyire voltam hangos, de arra igen, hogy nagyon jól esett hangot kiadni. Mély, egészen állatias hangok jöttek ki a torkomon.
Nagyon érdekes volt, hogy szinte végig mintha két tudatállapotom lett volna. Az egyik a vajúdó nő, aki teljesen átadja magát a történéseknek, a másik pedig egy nagyon tudatos, szemlélődő énállapot, aki éberen figyel. Végig tudtam mi történik (pl. mikor kimondtam a vége felé, hogy nem bírom tovább, akkor is tudatában voltam, hogy dehogyisnem, bírom még, de ez is egy fázisa a vajúdásnak…), arra is figyeltem, hogy a férjem, hogy van közben.
Nagyon emberi és nyers volt az egész, nem volt semmi spirituális élményem, egyszerűen csak természetes volt minden és nem is hiányzott semmi plusz.
Aztán eljött a kitolás. Újabb vizsgálat előzte meg (amit nem bántam, ezek inkább megnyugtattak, ráadásul soha nem fájt, kellemes törődésnek éltem meg), majd azt éreztem, nincs erőm már lemászni, pedig javasoltak mindenféle alternatív pózokat is, de maradtam az ágyon. Feltérdeltem és egy ideig az ágyba, a férjembe kapaszkodva folytattam. Ezután visszafeküdtem az ágyra és egy végtelen hosszú kitolási szakasz következett. Hárman tartották a lábam, csúszott az izzadtságtól, ez sajnos sokszor elvonta a figyelmem. Szinte végig csukva volt a szemem, de érzékeltem, mennyire velem van, együtt lélegzik velem, ő is segít a tolásban, nagyon erős volt. Hát még én! Nem tudom felfogni, honnan volt annyi erő bennem!
Sok idő eltelt, mire szóltak, látszik a feje, ott a hosszú, fekete haja. Megérintettem. Ismét hosszú percek teltek el, egyre jobban feszült a gátam. Száraz feszítés volt, talán a legkellemetlenebb érzet volt az egész szülés alatt. Elhasználták az összes olajat, de ebből semmit nem érzékeltem. Aztán egyszer csak kint volt a fejecske és a következő nyomásra megérkezett a kislányunk. A burokrepesztéshez hasonló felszabadító, meleg, vizes élmény volt.
A hasamra tették, bebugyolálták a kis plédbe, amit vittünk. Egymásra néztünk, olyan volt, mint amilyennek megálmodtam. Rám nézett a nagy fekete szemeivel, pihegett, picit sírdogált, lepisilt .
Kaptunk két órát, közben engem elrendeztek, kis repedés, 3 öltés. Mi összebújtunk, fotóztunk, értesítettük a nagyszülőket.
A placenta megszületést is megvárták (min. fél óra volt), előtte picivel vágta el a férjem a köldökzsinórt. A placentát megnéztük, majd eltettük, hogy tavasszal almafa alá ültessük el . A neonatológus csak az aranyóra után érkezett, ekkor tudtuk meg, hogy 3490 g és 57 cm a kis kincsünk, aki 13:37-kor látta meg a napvilágot.
Hát így érkezett meg a mi kis Életünk erre a világra, kórházban, mégis háborítatlanul.
Üdvözlettel,
Janka