A teremtés után a jó Isten valami csodálatos dolgot bízott az emberre, a nőre. Egy kicsit mi is részt vehetünk a teremtés csodájában. Életet adunk gyermekeinknek. Ez pedig nagyszerű ajándék az Istentől. Hiszem, hogy minden gyermek megszületése áldás, bármilyen úton történjen is. Nekem/ nekünk immáron két szüléstörténetünk is van. Az első fiam születése is szép volt, jó élmény volt, még akkor is ha császárral született. És azért volt szép és élmény is, mert jó emberekkel voltam körülvéve. Büszke vagyok a fiamra. Aztán ahogy teltek a napok és megtudtuk, hogy érkezik a kisöcsi, úgy éreztem valahol mélyen,hogy most megpróbálnám őt hüvelyi úton megszülni. Elkezdtem készülni rá. Sokat olvastam a Vbac-ról, hiteles információkat kerestem, csoportokba iratkoztam fel. Elsősorban férjemmel beszéltem meg a dolgot, és ő nagyon támogatott! Ez igen jólesett és továbbra is erőt adott, megerősített abban, hogy én ezt szeretném. Szóltam az orvosomnak is,aki nem mondta, hogy nem. Tehát készültem/ készültünk lélekben. Betöltöttem a 37. hetet is. Egy vizsgálat után, az orvos programozott császárt akart. Az okok,amiket mondott nem győztek meg. Ismertem a vbac rizikóját. Hisz mindenki csak ezzel próbált meg elijeszteni. ….meghalhatunk szülés közben mind a ketten….igen…tudom….olvastam….tudatában vagyok. Nem éreztem magam felelőtlennek, hogy a hegszétválás 1%-os esélye miatt mégis bevállalom. Éreztem, hogy nekem ez kell és meg tudom csinálni. 37 hetesen másik orvost kellett keresnem. Kerestem és találtam. Tiszta lappal indultunk. Első találkozásunkkor elmondtam Vbac-ot akarok, mást nem, ismerem a rizikót, vállal-e. Vállalt. Boldog voltam. Valaki még hisz bennem és a babámban. Hazamentem. Azt mondta legjobb tippje szerint még van időm. Hétvégén beszélgettem a férjemmel, mondtam neki, hogy félek. Ezt Valósnak éreztem és kérdőjelek jelentek meg a fejemben. Tényleg bevállalom, hogy meghalhatunk?? Én saját kezűleg ezt teszem a babámmal? Hisz mindenki ezt mondja. Hétfői nap nehéz volt, az este még nehezebb. Ott volt bennem az érzés, Egy érzés. Nem tudtam megfogalmazni micsoda, csak volt egy érzésem, plusz a félelem. De eldöntöttem, nem engedem, hogy a félelem megbénítson. Lefeküdtem, de aludni nem tudtam. Készültem fejben a szülésre. Nagyon fáradt voltam,de akkor sem tudtam aludni. Férjem a másik szobában aludt a nagyobbik fiúnkkal. Megnéztem őket. Drága fiam olyan jól aludt. Visszamentem én is aludni. Nem sok sikerrel. Késő volt, már 23:45 percet mutatott az óra. Ahogy ott feküdtem az ágyban tiszta víz lettem. Azt hittem nem tudtam visszatartani a vizeletem, gyorsan szaladtam a fürdőbe. De még mindig folyt utánam. Akkor jutott eszembe, hogy hoppá ez a nyákdugó, a magzatvíz folyik. Olyan izgatott lettem. Gyorsan költöttem a férjem, hogy hozza az orvos telefonszámát, mert itt történik valami, azt hiszem jön Kristóf baba. Felhívtam az orvost személyesen és mondom neki mi történt. Kérdezte,hogy vannak-e fájások, de nem voltak. Akkor azt mondta maradjak még itthon és csak akkor menjek be a kórházba, amikor gyakran jönnek a fájások. Rá egy fél órára jöttek is a fájások. Befeküdtem az ágyba, gondoltam ha elaludnék, nem erezném őket annyira. De nem sikerült. Igaz, izgultam is. Aztán egyre erősebb fájások jöttek, egyre sűrűbben és egyre hosszabb ideig tartottak. Egyedül éreztem magam, így gyorsan áthívtam a férjem. Befeküdt mellém, fogta a kezem és simogatta a hátam. Minden egyes összehúzódáskor erősen szorítottam és az segített. Jobban bírtam. Fantasztikus élmény volt együtt vajúdni a férjemmel, ráadásul itthon. Akkor mondom neki, hogy lassan kéne készüljek a kórházba is. Hajnalodik hamarosan. Jönni szeretett volna velem, hogy ne legyek egyedül. De mondtam, hogy ő vigyázzon a nagyobbik fiúnkra és én vigyázok a kicsire. Ahogy készülődtem éreztem, hogy mégsem szeretnék egyedül lenni, idegen emberekkel. Hiszem azt, hogy a jó Isten tervezte úgy, hogy még az éjszaka elején, beszélgetni kezdtem Zsófival, akivel csak találkát szerettem volna megbeszélni valamikorra. De mégis jött az érzés, hogy milyen jó lenne ha ott lenne velem. De vajon jönne velem? Az éjszaka középen, ismeretlenben. De jött. Így hajnali 4 órakor bementünk a kórházba. Már kibírhatatlannak éreztem a fájásokat. Bejelentkezés után, megvizsgáltak. Tényleg gyakoriak az összehúzódások, de semmi tágulás. Kicsit szomorú lettem, mert akkor gondoltam sokat kell majd itt üljünk bent. Milyen jó volt otthon vajúdni a férjemmel azt a 4 órát! Felvittek a vajúdóba, megvizsgáltak. Aztán hívták az orvosom is. Erősen fájt, kiabálni tudtam volna, de ott volt Zsófi és beszélgettünk, bíztatott. Olyan jó, hogy ott volt. Még volt egy valaki aki hitt bennem. Aztan jött az orvos, megvizsgált, na már 3 cm tágulás. Hu…de lassú. Aztán egy csomó értelmetlen papírt kellett kitölteni, miközben én csak a fájásokra tudtam koncentrálni, és a babámra. Folyton néztek és mértek. Nehéz volt feküdni, szívesebben mozogtam volna. Aztán a labdára ültem, ott jobb volt. Kérdezgették, hogy hol fáj, mit érzek. Dehát honnan tudhatnám,hogy azt érzem-e amit ők kérdeznek, ha nem tudom milyen más fájdalmat kell érezzek. Akkor végre haladtunk, már a körülöttem levők is bizakodtak,hogy na csak haladunk. Sokan voltak bent a szülőszobában, túl sokan. Legrosszabb az volt, hogy mindenki nagyon izgult, mindenkin látszott a félelem és nem tudtak másra koncentrálni. Zavaró volt, mert nekem biztatásra volt szükségem. Tólófájások közepette írattak egy papírt velem, hogy tudatában vagyok és vállalom azt, hogy mindketten meghalhatunk. Miért pont ekkor kellett?? Segített ez rajtam valahogyan is? Biztató és pozitív hozzászólásokat vartam volna. De túlságosan féltek, állandóan mondták is. S amikor egyedül voltam bent velük, akkor döntöttem el magamban, hogy én kell itt tartsam a lelket mindenkiben. Mondtam, hogy mondjanak pozitív dolgokat, kérdeztem kinek hany gyereke van. Az orvos akkor talán észrevette egy kicsit, hogy kell egy másfajta hangulat ide. S ő is igyekezett másképp kommunikálni. Reggel fél 8-kor mondta az orvos, hogy valahogy nem akar ez a baba haladni lefelé, s csak 8 óráig vár, utána visz a műtőbe. Nem akartam egy újabb császárt, tudtam, hogy nem. …nagyon fájt mar mindenhol, nem is tudtam megmondani, hogy hol fáj, mert mindenhol fájt. Végre mondták, hogy akkor most itt az ideje, toljak. Így meg úgy kell, hasból meg mittudom én honnan kellett tolni. Úgyse tudtam mit akarnak tőlem. Én egyet tudtam, amit éreztem azt kellett csináljam. Nekem ez vált be, még akkor is ha nem pont úgy képzelték el az orvosol. Én tettem a magam dolgát. Akkor megint jött egy kis szünet. Minden elő volt készítve a császárhoz. Folyton epidurálist akartak adni nekem, egész hajnalban meg mittudomén miket, mert pont abban az állapotban még a nevüket sem értettem. Egyet tudtam, mindenmentesen szeretném megszülni a babámat. Akkor megint elindult a kicsi babám, újból tolni kellett, de mondtam, hagyjanak, úgy csinálom ahogy én tudom és érzem. Másképp nem tudom, tehát hiába mondják. Ne kiabáljakmondták. Ez mit jelent? Amikor csúnyán rájuk néztem,akkor kijavították a mondatot. Ne azért ne kiabáljak mert őket zavarja, hanem azért ne, mert nem tudják, hogy azért kiabálok-e, mert hegszétválás történt vagy csak másért. Jó, majd szólok,mondtam nekik. Kis szünet. Akkor végre nem beszélt senki hozzám. Már háromnegyed 8 volt. Elkezdtem beszélgetni a babámmal és kértem, hogy ha jönni akar, akkor most kell jöjjön, pont most. Magyarul beszélgettem vele. Utána beszélgettem a jó Istennel is, kértem, hogy ha lehetséges, akkor ne haljunk meg. Simogattam a pocakom és kértem, hogy jöjjön. Kérdezte az orvos, mit csinálok. Mondom beszélgetek a babámmal és a jó Istennel. Mosolygott egyet. Közben újból tolni kellett. Kiáltotta a szülésznő, hogy már látja a fejét, s akkor most toljak, de most. Én csak mondtam a babámnak, hogy jöjjön. És pontban 8 órakor kint is volt. Micsoda megkönnyebbülés és öröm. Ott sír a kicsim. Jött. Meghallgatott és jött, mert én vártam és ő is jönni akart. Az egész sereg a szobában felszusszant. Hirtelen mindenkinek jó kedve lett, mosolygott, megdicsért, kedve lett beszelgetni. Az orvosom mondta, hogy a köldökzsinórt még ne vágják el, várjanak. Aztan odatették a kicsi babám a mellkasomra, ott volt, mázasan. De olyan szép volt. Már nem sírt. Az orvos kérte, hogy még hagyják ott rajtam egy kicsit, ne vigyék el. Olyan jó volt. Kivizsgálás után mondták, minden rendben vele és hamarosan hozzák is hozzám a szobába. Orvosom mondta, hogy a betapintáshoz el kell altassanak. Hogy micsoda? Engem? Engem biztos nem altatnak el, mert nem akarom és kész! Kérdeztem, jobban fog fájni mint a szülés? Nem. Hát akkor mehet. Nézze meg amit meg kell nézni. Nem is éreztem fájdalmat, vagyis nem olyat, hogy altatás kellett volna nekem. 3 horzsolást összeszedtem, biztonság kedvéért összevarja, mondta az orvos. Nem is nagyon koncentráltam már arra, mert én a babámra gondoltam. Remegett az egész testem, és olyan nagyon éhes lettem. A vajúdóban hoztak nekem reggelit, ami jólesett. Zsófi segített, mert egyedül nem tudtam volna. Olyan jó volt, hogy ő ott volt, nem voltam egyedül. Aztan hozták is a babámat, kicsi Kristófot, szopizni. Ő is nagyon éhes volt, sokat dolgozott ő is. Gyorsan összebújtunk, és örültünk az együttlétnek. Nagyszerű élmény volt megtapasztalni a szülést, az életadást. Sikerült! Hiába kételkedtek, féltek, sikerült. Megcsináltuk. A jó Isten segítségével a fiam meg én!.Kicsi hős fiam van. Megtapasztalni a szülést plusz erőt ad a mindennapokban, erőt ad és önbizalmat!!
