Kedves Zsófi,
Nagyon elkésve küldöm a szülésélményem. Igazából elég rég várja, hogy elküldjem, csak épp a laptopot bekapcsolni nem volt időm.
Megítélésem szerint maga a vajúdás-szülés egész nagyon gyorsan lement. Éjjek 2-kor indultunk a kórházba és másnap 3 órakor már baba volt. 😊
Szóval:
Vasárnap: Már hetek óta érett a kismama fotózásunk, aztán végre a 36. hét vége fele, egy vasárnap délután, egy ismerősünk kisegített. Akkor még nem is sejtettük, hogy 24 órával később a Pocaklakót már a kinti világban üdvözölhetjük.
Estefele a fotózásról haza érve, feltűnt, hogy van egy rózsaszínes folyás. Kicsit izgultam, de megnyugtatott a tudat, hogy másnap kontrollra vagyok programálva. Ha gond van, ott kiderül. Megfordult közben a fejemben, hogy ez lehetne akár a nyákdugó is, de gyorsan elhessegtettem a gondolatot. A 36. hétben nyákdugó, amikor én csak egy hónap múlva kell szüljek? Ááá, biztos nem.
Szokás szerint éjfél után ébredtem – a fürdőszoba hívására, és ahogy megmozdultam, éreztem egy pukkanást. Ahogy felálltam éreztem, hogy folyik a magzatvíz. Szóltam a férjemnek, hogy azt hiszem itt jó lenne összecsomagolni, és indulni a kórházba. Tudom, tudom, a 34. héten ajánlott összekészíteni a bőröndkét, de én tényleg csak márciusra vártam a gyereket. Gyorsan bepakoltunk 2 táskát, ha véletlen mégis bennt tartanak a kórházba (ekkor még naivan hittem, hogy esetleg haza engedhetnek): egy hátizsákba a vajúdáshoz szükséges dolgok kerültek, egy bőröndbe a kismama és kisbaba dolgai. Közben kétszer betétet cseréltem (azt az óriásit: absorbante pentru lauzie – mire nem jó 😊), mert csak folyt, folyt a magzatvíz.
Az állami kórházban (Gine 1) egy elég morcos aszisztens néni fogadott (lehet felébresztettük?). Feltette a szokásos kérdéseket: ki vagy?, miért jöttél?, ki a dokid?, Covid-os vagy? (ha nincs náluk dokid és nem vagy Covid-os, jó eséllyel átküldenek a Stanca-ra). A férjem persze be sem léphetett az épületbe, a csomag is nála maradt. Én is épp csak a kis vajúdós hátizsákom vittem, benne az iratokkal és a kismama doszárommal. Aztán mire beértem a vizsgálóba, már nem csak a betét, de a nadrágom is vízben úszott. Megvizsgáltak a doki nénik (ők már sokkal kedvesebbek voltak) és mondták, hogy bizony befektetnek. Burokrepedéssel és fertőzésveszéllyel ott kell maradni. Gyorsan levették a mintát a Covid-tesztre, megkértek, hogy öltözzek át, közben az utcai ruhám az aszisztens nő oda adta a férjemnek és elhozta tőle a nagy csomagot. Tolószékbe ültettek – kismama nem sétál össze-vissza a kórházba – aztán felvittek egy Covid-biztos szobába. Itt egyedül voltam, de a fürdő közös volt egy másik szobával. Felraktak egy antibiotikum perfúziót (persze a vénát csak másodszorra sikerült jól eltalálni az aszisztens néninek, kérte is a sok elnézést, ő igazán kedves volt) majd csináltak egy CTG vizsgálatot (babával minden rendben) és azt mondták most várunk a fájásokra. Kell jöjjenek. Olyan óránként rám néztek, és mondták, hogy bár nem szabadna kimennem a szobából, amíg nincs Covid eredmény (másnap délutánra volt várható), de ha gond van, akkor szaladjak a nővérszobára. Aztán 6 óra körül jöttek az első fájások, de még elég rendszertelenül. 8 óra körül szóltam a dokinőmnek is, hogy itt vagyunk a kórházban – meg is lepődött rendesen, ő sem számított ránk.
Hétfő: Olyan 11 óra körülre kellően gyakoriak lettek a fájások, rendszereződtek, indítottak is a szülőszobára/vajúdóba. Volt valami technikai hiba fennt a CTG géppel – nem akart indulni, jó 5 percbe telt mire sikerült beüzemelni – néztem is, hogy ilyen kezdettel mi lesz a vége mindennek. Az ijedtségem nagyon jól kezelte a bába, aki végig ott volt mellettem és tényleg mindent megtett, hogy kicsit segítsen. Súrolta a hátam, leállította a CTG-t, ha pisilni kellett, irányította a ki-be légzéseket. Próbálkozott Nurofen injekcióval, de annak semmi hatása sem volt. Aztán közben jött a dokinőm is, megnézett és hívta az aneszteziológust, hogy beadja az epidurálist. Az utolsó kontrol alkalmával átbeszéltük a pro és kontra érveket és abban maradtunk, hogy élek ezzel a lehetőséggel. Nem bántam meg ezt a döntést, és nem is tapasztaltam semmi mellékhatást.
Mikor kiment az epi hatása, újra éreztem minden fájást, mondta a bába, hogy most ha nyomnom kell, hát nyomjak, bármilyen pozicióban, ahogy érzem. Jöttek is a nyomófájások, jó intenzíven. Az első nyomások nagyon jól mentek, a kicsi feje már szinte kint volt, látszott a haja. Bíztattak, hogy még 2-3 nyomás és kint van. Itt nem tudom mi történt velem, valahogy elvesztettem a kontrollt, már nem tudtam hatékonyan nyomni. Úgyhogy a dolog vége gátmetszés lett és egy kissé drasztikus “segítség”, amit én szerettem volna elkerülni: egy doki segített könyökkel. Megszületett Picur <3. Hallottam, ahogy felsír.
Mondta a dokinőm, hogy akkor még hátra a méhlepény. Nyomjak még. Aztán mikor az is kint volt, akkor jött az ijedtség újra, mivel nem állt el a vérzés. Sőt. Seperc alatt a dokik és ápolók száma megduplázodott, vérnyomás mérő fel, pulzus mérő fel, még 2 perfúzió fel. Én viszont itt már iszonyat nyugodt voltam. Hozták Picurt is, volt egy pillanatnyi orrpiszézés, aztán elvitték a többi babához a csecsemőosztályra. Nagy nehezen sikerült elállítani a vérzést, feláltam a kecskéről és éreztem forog velem a világ. Újra tolószék, majd ott tartottak a szülőszobán még megfigyelésre 3-4 órán keresztül. Kaptam még néhány perfúziót, folyamatosan ellenőrizték a vérzés erősségét. Valamikor este 6-7 körül mondták, hogy lám menjek pisikálni, mert ha nem tudok, akkor tesznek fel katétert. Ott kapcsoltam, hogy én tegnap este 10 óta egy korty vízet sem ittam, hogy is tudnék bármit is produkálni. Pedig vízem az volt, épp csak senki sem emlékeztetett, hogy innom is kellene. Pótoltam gyorsan a folyadékbevitelt (és kivitelt).
Aztán átvittek a szalonba – itt már kérhettem volna a babát, de mivel nagy volt a vérveszteség és bizony szédültem is kissé még mindig, orvosi tanácsra átaludtam az éjszakát. Szóltak, hogy esedékes egy vértranszfúzió is – reggel kiderül.
Kedd: Reggel aztán csináltunk még néhány vértesztet, és mivel okés lett a hemoglobin, megúsztam a vér transzfuziót. Viszont kiderült, hogy van valami fertőzés a szervezetben, amire felírtak egy antibiotikum kúrát. Illetve felraktak még gyorsan egy vitamin perfúzió, biztos, ami biztos. Illetve a babát is le kellett teszteljék, hogy vajon ő elkapta vagy sem a fertőzést (de kicsi ügyes rendben volt). Úgyhogy csak dél körül hozták. Sajnos aranyóráról én így nem beszélhetek, sőt szinte 24 óra késéssel tudtam csak összebújni a babámmal.
Picurral folyamatosan próbálkoztunk a cicizéssel, de nem igazán ment jól. Közben szóltak, hogy másnap újratesztelik, mert egy érték gyanús. Kicsit stresszeltem, de próbáltam a szopizásra fókuszálni. Este szerencsére egy nagyon kedves babás nővérke volt, aki próbált segíteni a cicire rakással. De sajnos még nem indult be a tejtermelés – vagy úgy tűnt.
Szerda: Másnap délben kijöttek Picur eredményei és minden érték jó volt. Igérte a dokim, hogy akár következő nap hazamehetünk, ha a délutáni echo-n nekem is minden rendben lesz. Hát nem volt rendben. Sajnos ott maradt egy darab a méhlepényből. Azt ki kellett takarítani, így nem lehet haza menni. Reggel altatnak és orvosolják a problémát. Persze ez a plussz stressz megint nem segítette a tejtermelést. Sose voltam még altatva, féltem, haza akartam menni és csak nyugodtan a babával lenni. Estére már nem csak én, de Picurka is kiakadt. Nem akart a ciciből enni, de nem kellett a cumis üveg sem. Itt derült ki, hogy rosszul adtam oda neki az üveget. Banális dolog, de én nem tudtam, hogy ennek is van helyes technikája.
Csütörtök: Na de eljött a csütörtök, megvolt a beavatkozás, visszaérve a szobába meg kiderül, hogy Picur besárgult. Ott helyben elbögtem magam (újra, már azt sem tudom hányadszorra), hogy akkor így még pénteken se megyünk haza? Aztán lámpa alá raktuk a kicsit, egész nap és éjjel forgatgattam – 3 óránként, hogy hol hason, hol háton legyen, és másnap a doki elengedett haza. Itthon aztán lett tejem is.
Igazából azt tudom mondani, hogy én nem éltem meg magát a szülést rossz elménynek. Minden nagyon hamar lezajlott. Inkább az előtte és utána lévő komplikációk érintettek lelkileg rosszabbul. Hogy olyan hamar jött Picur, hogy még a szobát se tudtam rendesen előkészíteni, a lepedő sem volt kivasalva az ágyikójába, hogy csak 2 adag ruhácska volt kimosva és kivasalva, hogy még jópár mindent utólag, gyorsan kellett megvásárolni.
Lehet, hogy ezek apró dolgoknak tűnnek, de ott a hormonok miatt minden ilyen apróságra gondolva elsírtam magam. Időbe telt míg ezeket az érzéseket sikerült rendeznem magamban. Szóval hiába állt készen a testem fizikailag a szülésre, a lelkem még abban a pillanatban nem volt felkészülve.
Megjegyezném, hogy azért a Zsófi szülésfelkészítő tanfolyama nagy segítség volt. Jó volt tudni, hogy mire kell számítsak a vajúdás-szülés alatt. Kacagtak is rajtam a nővérkék, hogy miért szorongatok egy fésűt.