Visszhangzik a fülemben a Paprika Rádióban hallott mondat: “Én nem ítélem el azt az embert, aki nem tud. Azt ítélem el, aki nem is akar tudni” (ha pontatlanul idéztem, előre is elnézést érte). És nem hagy nyugodni. És nem érek egyet. Nem ítélem el azt sem, aki nem is akar tudni. Mert megértem. Sokszor tényleg nagyon megértempéldául azt a kismamát, aki azt mondja, hogy ő inkább nem olvas, inkább nem néz sem filmet, sem videot, sem képeket, nem olvas sem könyvet, sem cikket, sem fórumot a szülésről, mert… Mert annyi az információ – ilyen is, olyan is vegyesen – hogy nem tudná kiszűrni, hogy mit érdemes olvasni. Akaratlanul is olyanba botlik, ami megijeszti, esetleg olyanba, amit nem ért vagy egyszerűen valótlanság. És ez összezavarja, elbizonytalanítja, amire most épp semmi szüksége. Úgyhogy nem, nem olvas és kész.
Van ennek az ellenkezője is. Én ilyen voltam. Aki mindent elolvas. És minél többet olvas, annál több kezdi érdekelni, minél mélyebbre kerül egy témában, annál több lesz a kérdése, annál inkább rájön, hogy mennyi mindenről lehetne még részletesebben, még behatóbban tudni. Vagyunk olyanok, akik egyszercsak tudományos kutatásokat összegző honlapokon találják magukat, megtelik az ágyuk melletti éjjeliszekrény szüléses témájú könyvekkel, és hirtelen rájönnek, hogy ugyanúgy, mint a focihoz, a szüléshez is mindenki ért. És sokakat érdekel 😉 olyanokat is akikről nem gondolnád.
Hogy melyik a jó? Biztos mindenkinek más a jó, és nincs általános igazság itt sem. És nem értettem egyet azokkal, akik azt mondták, hogy ez már túlzás, túl sokat tudok, túl mélyen belementem a dologba. Persze, kelleni nem kell mindent elolvasni egy szülés előtt. És lehet, hogy van “mellékhatása” a kelleténél több infónak, nem tagadom. De hogy valamennyit jó tudni arról egy nőnek, hogy mi vár rá, abban biztos vagyok. A teljes tudatlanságnál, a tudatos felkészülés tudatos elutasításával nem tudok egyetérteni. Azért nem, mert hiszek abban, hogy a szülés nem csak megtörténik velünk, nem csak egy olyan nap az életből, amit valahogy (akárhogy) túl kell élni, hanem a hozzáállásunk, gondolataink, érzéseink nagyon mélyen befolyásolják, irányítják annak alakulását. És ha ezek a gondolatok, érzések nem valahol a lelkünk mélyén ücsörögnek, eltemetve, betakargatva közömbösséggel, félelemmel, kézlegyintésekkel, hanem felszínre kerülnek, meghallgatásra találnak, akkor nem nehezíteni és hosszabbítani fogják az anyává válás útját, hanem ellenkezőleg. A kimondott, átbeszélt érzések, félelmek elgörgetik az akadályokat a baba útjából, és könnyítik a kibújását. Visszatérve a tudni/nem tudni kérdésre… valamennyit jó tudni. Legalább azt, hogy mi történik a testedben, hogy mik azok az egyszerű kis dolgok amik segítik és nem hátráltatják a vajúdás folyamatát, hogy körülbelül mire lehet számítani érzésben, időben, hogy mikor kell és mikor nem kell kórházba indulni, orvoshoz fordulni, hogy mitől lesz tejed vagy esetleg mitől nem… És ha első nekifutásra el is tévedünk, nehéz tájékozódni a babavárás kusza világában, magunkért érdemes megtenni az első lépést, leküzdeni azt az ellenérzést, elindulni valahogy egy úton. Tulajdonképpen bármelyiken… akár egy beszélgetéssel, akár egy cikk elolvasásával, akár szüléstörténet olvasásával, akár tanfolyammal, akár az orvossal való beszélgetéssel. Mindegy, csak legyen meg az első lépés – a többi hátha jön majd. És azt mondtam, hogy magunkért érdemes megtenni. Igen, magunkért. Mert sokkal rosszabb utólag felhányni magunknak – esetleg egy rosszul sikerült szülés után – hogy bárcsak tudtam volna… Magunkért, mert más nem adhatja meg azokat a pillanatokat nekünk, amikor odafigyelünk a babánkra, elkezdjük a testünket érteni, kérdezgetni, hallgatni, más hiába ad tanácsot, mond bármit, amire nem vagyunk kíváncsiak, ami hidegen hagy. Olyan nehéz megfogalmazni…
Talán a másik oldal jobban sikerül. Vagyis az, hogy milyen jó látni amikor valaki keresi a saját újtát, amikor megdöbbenten hallja, hogy a baba nyakán levő köldökzsinór nem tragédia, hogy az anyatej összetétele megváltozik amikor a baba négykézláb kezd mászni, hogy a becsukott szem és a simogatás segíti az oxitocin termelődését, stb. stb. – sorolhatnám. Azt szeretném átadni, azt folyamatot, ahogy a sok-sok kérdés, ami összegyűl egy várandósság alatt, lassanként tisztázódik, hogy az eredeti elképzelések néha megváltoznak, ahogy a nők hétről hétre egyre inkább saját teljesítményként kezdenek nézni várandósságukra és szülésükre, a maguk erejében és ítélőképességében kezdenek bízni, hallgatni mernek a megérzéseikre, hinni kezdenek a testük tudásában.
A kérdés tehát nem kérdés: tudni érdemes. Hogy kinek mennyit, az változó. És hogy mit honnan, az is. Tanácsként talán annyit, hogy egy kis segítséggel könnyebb és biztonságosabb. Eleinte nem túl részletes és nem túl meredek olvasnivalót ajánlok, beszélgetésben, filmben, szüléstörténetben pedig arra kéne nagyon figyelni, hogy pozitív legyen. Inspiráló, nem ijesztő, bátorító és megerősítő, nem rémtörténet, nem félelmet keltő.