Réka akkor keresett meg, amikor még az első trimeszter le sem járt. Az írásából is átjön friss, közvetlen, egyszerű természetessége. Az első babás anyukák aggodalmai, félelmei, szorongásai őt mintha nagy ívben elkerülték volna, olyan magától értetődő természetességel és nyugalommal készült a szülésre. És a sors (+ annak saját kezébe vétele) meghozta számára azt a szülést, amire készült. Még talán többet is. De olvassátok az Ő történetét:
“A várandósságom nagyon jól telt, a gyakori wc látogatáson kívül minden kellemetlenséget megúsztam. Miután megkezdődött a szülési szabadság heti 3-4 alkalommal sétáltam nagyokat az erdőben. December 5.-én nagyon szép napsütésre ébredtünk, úgyhogy megkértem a férjemet, hogy induljunk el a szokásosnál hosszabb sétára. Visszafele már taxiztunk, nagyon elfáradtam. Kicsit még meg is “sértődtem” forma, hogy milyen dolog az, hogy 15 km így elfáraszt, de mit volt mit tenni a nap hátralévő részében csak feküdtem, pihentem. Másnapra a teendők listája hosszabb volt, de csak a boltig jutottunk, ebéd után még a következő napi ebédet sem volt kedvem megfőzni, nem hogy takarítani, így csak ücsörögtem. Négy óra körül éreztem, hogy mintha pisilni kellene, de a fürdő felé félúton egy tócsa lett alám. Nagyon nem tudtam eldönteni, hogy vajon bepisiltem-e vagy ez már a magzatvíz (a várandósságom 36+4. napjában jártam). Gondoltam jobb ha felhívom a dúlámat, aki azt tanácsolta szóljak a bábának is, valamint tegyek meg néhány higiéniai óvintézkedést. A bábám rákérdezett, hogy mivel hamarabb érkezik néhány nappal a kisfiunk maradunk-e annál a tervnél, hogy otthon szülök. Gyorsan megbeszéltem a férjemmel is, de számomra nem volt igazán kérdés, tudtam, hogy több mint két hete is már 2,5kg volt a kicsi, és egészséges, én pedig végig otthonszülésre készültem. Miután ez eldöntetett lefeküdni készültem mikor újabb adag magzatvíz szivárgott. Itt már legalább biztos voltam benne, hogy ez az. Lefeküdtem, a férjem elvégezte a takarítást amit én addig halogattam aznap, majd 18:30 körül leültünk vacsorázni. Elkezdődtek az enyhe összehúzódások, de nem erősebbek egy menstruációs görcsnél. Közben tartottuk a kapcsolatot a dúlával és a bábával is, akik mindketten nagyjából 250 km-re voltak tőlünk. Szerencsére ők is beszéltek egymás között és úgy döntöttek, hogy a dúlám elindul felénk, akkor is ha téves riasztás, a bába majd ha 5 percesek lesznek a fájások, még akkor is van ideje ideérni, hiszen első szülés. Vacsora után még megnéztünk egy egy órás filmet, ami alatt még tudtam feküdni az összehúzódások alatt is. A film vége után kezdtük mérni a kontrakciók gyakoriságát. Közben láttam távozni egy darabka nyák dugót, és wcznem is kellett, így egyre biztosabb voltam benne, hogy ez már nem lehet fals riasztás,
de ekkor még úgy gondoltam rengeteg időm van
Elkezdtem próbálgatni a különböző pozíciókat, helyeket, zuhanyoztam, s mindig szóltam a férjemnek ha jött, majd ha elmúlt egy összehúzódás. Itt elveszett kicsit az időérzékem, mert eltelt kb 2,5 óra és nem is tudom pontosan hogyan, csak azt, hogy idéztem fel magamban az olvasottakat/tanultakat: laza ajak=laza méhszáj, el kell képzelni ahogy kinyílik mint egy rózsa… Aztán 10 után kicsivel szóltam édesanyámnak, hogy jöhet. (Már miután a dúla és a bába értesítve volt szóltam neki is, hogy mi a helyzet, de abban maradtunk, hogy pihenjen, szólunk ha jöhet.) Úgy volt ugyanis az elejétől elképzelve, hogy édesanyám és a húgom (aki alig több mint fél éve szült) lesznek még velem a férjemen, a dúlán és a bábán kívül (én tényleg megválogattam, hogy ki kísérjen ezen az úton). A húgom sajnos a járvány miatt éppen szobafogságra volt ítélve, így ő nem tudott eljönni, de szó mi szó, mivelhogy vonatoznia kellett volna, feltehetően ide sem ért volna. Szóval mire hívtuk édesanyámat addigra rendszereződtek elég jól a kontrakciók: egyből 2-3 percesekre. Szóltunk a bábának is, hogy szerintünk indulhat, illetve a dúlának, hogy jöjjön is ha megérkezik a városba. Én még megpróbáltam pisilni, mert olvastam, hogy az fontos lenne, hogy pisiljünk vajúdás közben, nehogy a feltelt hólyag állja a baba útját. De nem tudtam. Visszatérve a szobába még kísérleteztem néhány pozícióval, de már kicsit összefolynak a dolgok innen. Emlékszem hogy egy kontrakció alatt álltam a férjembe kapaszkodva.
Éreztem, hogy nyomni kell. Visszhangzott a tudatomban az olvasott mondat: annyit adj neki amennyit kér.
Így is tettem, majd mikor elmúlt figyelmeztettem anyumat és a férjemet, hogy ezt lehet, hogy nekik kell megcsinálni. Tudtam, hogy értik mire gondolok. Majd megtaláltam a négykézlábas pozíciót az ágy szélén, anyum keze melegítette a derekamat, s volt rajtam egy pokróc, ami alatt nagyon izzadtam, de ha elmozdult egy kicsit is remegtem, az valamiért nagyon kellett nekem, pedig igazán meleg volt. A férjem a hasamra tette a kezét ha jött az összehúzódás, ami ekkora már nagyon el sem múlt, de a fejemben még mindig az olvasott információk cikáztak. Vártam mikor jön az átmeneti szak. Beszélni már nagyon nehezemre esett egy ideje, és sokat nyögtem/kiabáltam (azt hiszem mindkettő) de még távolról sem fájt annyira, hogy fel akarjam adni, el akarjak menekülni vagy valami hasonló. Így telt el vagy 2 óra, talán kicsit több is. Azután volt egy kis pihenés, volt két 5 perces szünet az összehúzódások között (azért tudom, hogy 5 perc volt, mert a férjem beleragadt kicsit az összehúzódások mérésébe, a telefon pedig a látószögembe esett, néha megnéztem én is mennyit tartott a legutóbbi) ami nagyon jól esett ( az egyik olvasott könyvben ezt hívják “pihenj és légy hálás” szakasznak). Majd újra éreztem, hogy nyomni kell, s nyomtam is. Éreztem ahogy megindul a kisfiam feje lefelé, majd visszacsúszik, a következő összehúzódásnál újra. Megkértem a férjemet, hogy térdeljen elém, s az ő nyakába kapaszkodtam, így jobban segített a gravitáció is. Folytatódott a kis fej le-fel liftezése, mindig kicsit kevesebbet csúszott vissza, s így szépen, kíméletesen tágította magának az utat. Közben néha én is az órára néztem – nemsokára meg kellett érkezzen a dúlám. Aki be is futott, úgy 1:10- körül. Nagyon hálás leszek neki, hogy időben ideért! Nem is annyira magam, inkább a segítőim miatt, akik addig nagyon bátran és teljes nyitottsággal álltak mellettem, de megijedtek mikor látszani kezdett a pici feje búbja és nem volt jelen olyan aki már látott ilyet (legalábbis kívülről). Szóval a dúlám befutott, telefonált egyet a bábának, aki iszonyatos sebességgel robogott felénk az autópályán, de aki az elmondottak és a hangom alapján sejtette már, hogy nem ér ide a születésre.
Mindketten bíztattak, hogy jól csinálom, amit jó volt hallani, de igazából éreztem is.
Azt, hogy ez után pontosan milyen beszélgetés zajlott le a hátam mögött nem hallottam már a saját hangomtól, illetve az intenzív érzéstől ahogy már nem ment vissza a kis fej, csak kifelé, egyre lejjebb és egyre jobban feszített. Hallottam, hogy édesanyám sír, tudtam, hogy a boldogságtól, kérdezték, hogy meg akarom-e érinteni, de nem bírtam megmozdulni, elképzelhetetlennek tűnt, hogy hátra nyúljak. Egyszer csak éreztem ahogy kibújik a fejecske és én megkönnyebbülök, nagyon. Forgást éreztem, pont ahogy minden este elképzeltem a kifele útját. A következő tolással kint volt az egyik, majd a másik válla, utána már csak csúszott kifelé akadály és segítség nélkül. Megszületett egy óra huszonhét perckor. Egyenesen anyum karjaiba (mint utólag kiderült számomra, ahogy az is, hogy ezt beszélték a dúlámmal). Kicsit sírt, de csak annyit, hogy tudássa: “Itt vagyok” . Kérdezték, hogy előre veszem-e a lábam között, de féltem, hogy túl gyenge a kezem, nem tudnám megtartani. Segítettek megfordulni, a hátamra feküdtem, és a hasamra tették. Csupa magzatmáz volt, kicsit kékes alatta, csúcsos volt a fejecskéje és tökéletes volt. Nyugodtan nyitogatta a kis szemét és konstatálta hova érkezett. Mi meg csak csodáltuk őt. Tudom, hogy körülbelül egy óra telt el így, de nagyon rövid időnek tűnt. Befutott a bába is, megvizsgált, majd kisegítette a méhlepényt. Az nem volt éppen kellemes, de talán pont a fekvés miatt, de már a hasamon volt a kisfiam, és ez volt a legfontosabb. Megállapította, hogy a lepény egyben van, egészséges, hogy a gátam teljesen sértetlen, csak elöl hasadt be picit a hüvely (?) és azt is, hogy nagyon keveset véreztem, a köldökzsinór pedig még pulzál, úgyhogy egy mosdótálban mellém került még a lepény egy kicsit.
Közben beszélgettünk egy kicsit, a szobában a legnagyobb béke és nyugalom volt. Megkérdezték, hogy milyen volt a szülés, azt válaszoltam, hogy sokkal könnyebb mint amire számítottam.
Hát ilyet sem gyakran hallani első szülésnél, mosolyognak azok akik gyakran vannak ott első szüléseknél (is). Kicsit még beszélgettünk, meg csodáltuk a pici embert a hasamon, ahogy nézelődik és küzdi magát felfelé. Mikor elérte a mellkasomat kicsit segítettünk neki megtalálni a mellbimbót. Szopizott kicsit. Mikor megállt és a köldökzsinór sem pulzált már a bába elkötötte a férjem pedig elvágta. Míg megmérték én elmentem pisilni. A dúlám jött utánam, nehogy elájuljak. Nagyon nem értettem miért kéne, de utâna elmagyarázták, hogy előfordul a fáradtság és a vérveszteség miatt. Nekem a kellemetlenségem annyiból állt, hogy csípett a pisi ahol beszakadt kicsit (azt hiszem még a hüvelyemhez tartozó) elülső rész, közel a húgycsőhöz. Mire visszamentem már a férjem karjaiban volt a kisfiunk. Meggyőződve arról, hogy minden rendben velünk lassan elköszönt a bábánk és a dúlánk. Én még ettem egy kis joghurtot meg müzlit, utána anyum is lefeküdt a másik szobában, mi pedig bebújtunk hárman az ágyba. Az utófájások kellemetlenek voltak, hiányzott a szünet, de a látvány a kisfiammal és férjemmel az immár családi ágyban mindent megért. Összességében: szerintem a lehető legjobban sikerült minden és mindenkinek szívből kívánnék egy hasonlóan szép szülés élményt.”