A 2020-as COVID-19 járvány ideje alatt a személyes jelenlét, a dúlai szolgálat egyik alapvető része nem valósítható meg. Mégis, a korlátozások ellenére a helyzet olyan lehetőségeket nyitott meg előttünk, amikre addig talán nem is gondoltunk. Legalábbis nem komolyan, nem úgy, mint hatékony, működőképes formájára a támogatásnak.
Az alábbi szüléstörténetet megosztó édesanya Temesvárról keresett meg, és a több száz kilóméteres távolság, a személyes találkozás, mélyebb ismeretség ellenére találtuk meg úgy az együttműködés módját, hogy az számára igazán támogató tudott lenni.
Hogyan élte meg Ő a várandósság utolsó heteit, a szülést és a korai gyermekágyat egy világjárvány idején, amikor a terveit átvágta egy váratlanul jött fordulat. Olvassátok saját tollából:
Akárcsak a dolgok többségéről, a leendő gyermekeim világrahozásáról is elég határozott elképzelésem volt. Természetesen már jóval azelőtt, hogy áldott állapotba kerültem volna. Természetesen jóval azelőtt, hogy túl sok információm lett volna erről az egészről.
Amikor azonban kiderült, hogy gyermeket hordok a szívem alatt, elkezdtem komolyabban foglalkozni a dologgal, és az a fantáziakép, ami már régóta a fejemben volt, egyre csak erősödött. Olvastam várandossok és magzatok lélektanával foglalkozó könyveket, szülésbeszámolókat, törvényeket és jogszabályokat. Tudtam, hogy természetesen szeretnék szülni, a lehető legnyugodtabb körülmények között, a legkevesebb külső beavatkozással. Szerettem volna itthon szülni, hogy a párom foghassa a kezemet, hogy ne siettessen senki, hogy ne kelljen felülni a bakra és a gravitáció ellen dolgozni, hogy egyetlen újszülőtt gondozó se szaladhasson el a gyermekemmel, hogy oltást adjon és megfürdesse, mérlegre tegye és méricskélje, azelőtt, hogy előszőr érezhettük volna egymás bőrének tapintását.
Azonban a dolgok másképp alakultak. Hiába kerestem orvost, aki vállalná az itthon szülést, nem került. Aztán a nőgyógyászom ajánlott egy orvost az állami szülészeten, aki a természetes születések híve (mint utólag kiderült ez sem igazán gyakori erre). A 36. hetes ultrahangkor megrohamoztam egy csomó kérdéssel a szülészorvost és eléggé elkeseredetten jöttem ki a rendelőből. Nem nagyon értette, hogy hogyan lehetne másképp szülni, mint a nőgyógyászati ágyon, a köldökzsinort rutinszerűen születés után azonnal vágja el és az aranyóra fogalma nem sokat mondott neki. A gátmetszés pedig rutineljárás, amit minden előszőr szülő anyukánál végeznek, hogy segítsék a folyamotot. Jött itthon egy kis kétségbeesés, sírdogálás, a „jaj mi lesz így a mi gyönyörű, rózsaszín szülésélményünkkel?!” Aztán jöttek a Covid-19-es hírek a szülészeten (ahova nekünk is mennünk kellett volna) megfertőződött csecsemőkról, ápolókról, orvosokról. Én itt lettem biztos benne, hogy ebben a pánikhelyzetben, ha oda megyünk, minden lesz, csak természetes, háborítattlan szülés nem.
Ebben a pillanatban Matyi 38. hete nőtt már a méhemben, és a nőgyógyász is azt mondta, bármikor beindulhat a szülés, a méhszáj nyitva van. Kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés. Egy adott pillanatban már olyannyira, hogy azt mondtam, végigcsinálom itthon, orvosi segítség nélkül, de én az állami szülészetre be nem megyek. Itt kezdődött el a „szerencsés véletlenek” sorozata. Két különböző rokon, akik valamellyest ismerték a helyzetet, javasolták, hogy beszéljek egy kolozsvári dúlával, Zsófival.
Zsófi óriási segítség volt ebben az egészben. Megpróbált Ő is orvost keríteni az otthonszüléshez, amikor azonban kiderült, hogy a vírushelyzet miatt ezt senki nem vállalja most be, végül úgy döntöttünk, hogy menjünk a temesvári magánklinikára. A nőgyógyász, akihez a várandosság elején jártam, elvállalta, hogy kíséri a szülést. Egy nagy kő esett le a szívemről. Aztán jött a következő érdekes szituáció: a kórházban csak akkor adják oda a babádat, ha van egy érvényes, negatív Covid-19 teszt eredményed, ami a mintavételtől számítva 48 órán belül érkezhet meg. Az érvényessége pedig 5 nap. Szóval, ha ennél később indul be a szülés, újra kell csinálni a tesztet, amikor beutalnak.
Nagy készülődésben voltunk. Zsófival közösen átbeszéltük a szülési tervet, hogy pontosan mit szeretnék, mikor akarunk bemenni a kórházba, a párom hogyan tud segíteni a vajudás alatt.
Elmesélte, hogy milyen fázisokra, érzésekre, érzetekre számíthatunk. Mindkettőnk számára sok újat hozott ez a beszélgetés. Számomra azért volt megnyugtató, mert éreztem, hogy lesz, aki majd praktikus tanácsokat is tud adni a lelki támaszon kívül, amikor szükségem lesz rá, a páromnak pedig, mert így már tudta, hogyan tud majd segíteni illetve hogy mire számíthat.
Zsófi olyan kérdéseket is feltett, amelyek bennünk fel sem merültek és nagyon örültem neki, hogy ezekre a lehetséges esetekre is találtunk megoldásokat, például, mit csinálunk, ha elfolyik a magzatvíz. Nekem meg sem fordult a felyemben, hogy lehet ilyenkor mást is csinálni, mint fejvesztve rohanni a kórházba és kiabálni a minket esetleg megállító rendőrökkel, hogy „ mergem la SPITAAAAL” .
Végül úgy alakult, hogy egy szeles pénteki napon, amikor a méhszáj már 2-3 cm-re nyitva volt, megcsináltuk a tesztet, hazajöttünk, összebújtunk az ágyban és vártunk. Olyan volt, mint amikor egy kedves ismerőst kikísérsz a pályaudvarra, de 10 perccel indulás előtt érkeztek. Már nem fognátok bele semmilyen komolyabb témába, mert tudjátok, hogy nincs elég idő befejezni, pedig mind a kettőtöknek még annyi mondanivalója lenne, de csevegni meg nem érdemes. Így álltok csendesen, esetleg egy hosszú ölelésben és várjátok, hogy teljen az idő. Ezzel a várakozással telt el 4 nap, amikor már azért kezdtem idegeskedni, hogy érvényességét veszti a teszt. Enyhe, rendszertelen, de elég sűrűn jelentkező összehúzódásaim voltak, de végül 5. nap úgy egyeztünk a nőgyógyásszal, hogy menjek be a kórházba, hátha a CTG-n látszanak az összehúzódások és akkor be tud utalni.
Itt egy kicsit sutba dobtuk a szépen kialakított tervet, de azt mondtam, inkább vajjudok bent a párom nélkül és kapom kézbe a fiamat szülés után, mintsem várjak utána két napot, amíg tápot adnak neki és egyedül fekszik szegény valahol az újszülöttosztály valamelyik kis bölcsőjében, pedig ez várt volna ránk, ha nincs érvényes teszteredmény. Zsófival folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, s mivel tudta, hogy milyen szülést képzeltem el, ellátott egy csomó házi praktikával, hogy indítsuk be a vajjudást még itthon, elkerülve így a szintetikus oxitocint. Szinte mindent végigpróbáltunk a listáról a lépcsőzéstől a ricinusolajig, úgy hogy elképzelésem sincs, hogy melyik, de valami, vagy így az összes együtt, meghozták a hatásukat és mire a kórházba értünk már határozottan erősődtek az összehúzódások, bár még mindig nagyon az elején voltunk. Az orvosnő azt mondta, normális esetben ilyenkor még hazaküldenének, de én maradjak csak ügyesen bent. Nem bántam, bíztam az orvosnőben, a testemben és a fiamban, hogy megérti, megérzi a helyzetet és felkészül, segíteni fog.
Többnyire így is lett. Felkészültem rá, hogy egyedül fogok vajjúdni. Előkészítettem illóolajokat Zsófi ajánlása alapján, bevittem a jógatéglámat, a malámat, fülhallgatót és egy külső akumulátort, hogy tudjak zenét hallgatni és kapcsolatot tartani a külvilággal (már ameddig olyan állapotban vagyok). Végül semmit nem engedtek le a vajjúdóba a telefonomon és kis kérlelés után a külső aksin kívül. Innetől még hosszú 12 óra választott el attól, hogy a kezemben tarthassam Matyit. Tudtam, hogy az egész család gondolatban velem van, tudtam, hogy Zsófi is elérhető bármikor és ez a kettő nagy nyugalmat és erőt adott.
Az első órák csendesen teltek. Jöttek-mentek az aszisztensnők, hoztak vizet, beraktak egy branült, mérték a vérnyomásom, fel-le tették a ctg kis tappancsait. Itt még alig lehetett fájásnak nevezni az összehúzódásokat. Beszélgettem Tamással, a nővéremmel, édesanyámmal és a magam kis csendjében készültem lelkileg és testileg a szülésre. Valamikor este 7 körül, amikor még mindig nem változott igazán a helyzet semmilyen irányba, bejött az orvosnő, és adott egy nagyon kicsi oxitocint a vacsora (és ebéd) helyett branülbe csöpögő glükóz oldatba. Nesze neked beavatkozás mentes szülés. Aztán, ahogy Zsófi is figyelmeztetett, egy sor dolog követte ezt. Lehet azért, mert a fiam és a testem még nem készült fel és időre lett volna még szükségük, lehet azért, mert az a pici oxitocin nem tette meg a hatását. Valamikor éjfél körül jött az orvosnő s mikor kiderült, hogy a fájások nem nagyon erősődnek és nem is nagyon tágultam tovább, kirepesztette a magzatburkot abban a reményben, hogy majd a Matyi súlya segíteni fogja a tágulást.
Ha azt nem is segítette, de a fájásokat beindította vele rendesen. Innentől már nem beszéltem senkivel szívesen, csak a kisfiammal próbáltam kommunikálni. Elmondani neki, hogy sajnálom, ha még nincs kész, de itt az idő és próbálja meg összeszedni minden erejét, hogy a világ, ami itt vár rá, az gyöngyörű és hogy mennyire várjuk már az érkezését. Aztán saját magammal próbáltam megbeszélni, hogy itt az idő elengedni a kisfiamat, hálát adtam az egy testben töltött hetekért és elképzeltem milyen jó lesz majd otthon, hármasban. A 15. óra körül már kezdtek igazán intenzív érzések jönni. Már az orvosnő hangjára is nagyon kellett koncentrálnom, ha meg akartam érteni, hogy mit mond.
Igaz, amit mondanak, ilyenkor tényleg más tudatállapotba kerülnek a nők.
Az időérzékem is teljesen elvesztettem. Nem tudnám már megmondani, hogy mikor történt, amikor egy fájásnál elkezdtem a sírást, hogy nem tudom tovább csinálni. Az orvosnő szólt rám, hogy én akartam gyógyszerek nélkül szülni, 8 cm-nél tartunk, nem ad érzéstelenítőt, már nincsen sok. Eszembe jutott Zsófi videója és a „többet bírsz, mint gondolnád” polója. Kicsit összeszedtem magam, de már nagyon fáradt voltam és érdekes mód semmi más nem fájt, csak a derakamat éreztem, hogy szakad ketté minden összehúzódáskor. Hoztak labdát, aztán egy keretet is, amire rá lehetett ülni és nyomni. Ennek nagyon örültem, mert bíztam benne, hogy fognak hagyni ezen szülni és nem ültetnek fel a bakra.
Ez sem így lett. Átmentünk a szülőszobába, hozták a kis keretet is, de fel kellett ülnöm a bakra. Aztán vissza a keretre egy pár összehúzódás idejére, majd újra a bakra. Az orvosnő megkérdezte, hogy hol jobb, de míg fejben végigfuttattam, hogy úgy nincs megtámasztva a hátam és az jobban fáj, de legalább a gravitáció segít, jobb lesz a keret, addig az orvosnő döntött helyettem nekem pedig nem volt már erőm ellenkezni. Maradtam a bakon. Magyarázták, hogy hogy kell nyomni majd, én reszkedtem és sírtam és nagyon próbáltam követni az utasításokat, bár csak nagyon távoli hangoknak tűntek. A bába próbált vígasztalni: „mire azt hiszed, hogy nem bírod már tovább, kint lesz a gyermek”. Még egy mély lélegzet, nyomj, hopp, itt valami elakadt. Ekkor ért el a Matyi feje a gáthoz és hiába minden gátizom torna és felkészülés a gátvédelemre, megváltás volt, amikor az orvosnő elvágta. Olyan érzés volt előtte, mintha saját magam ellen dolgoznék. Én nyomom fentről és szintén az én testembe ütközik és akad meg, hiába erőlködök. Aztán megláttam a kicsi magzatmázas lila fejét, láttam, ahogy elvágják a köldökzsinórt. Fejben újra veszekedni kezdtem, hogy arról volt szó, hogy később lesz elvágva, hogy egy csomó hasznos dolog van még abban a vérben, amire Matyinak szüksége van, de egy szó sem jött ki a számon. Hallottam, ahogy valaki megjegyzi, hogy a nyaka köré volt tekeredve. Még egy mély lélegzet, még egy nyomás és kint is volt a kisfiunk.
Hátraengedtem magam és vártam, hogy majd felsír és az orvosnő visszahozza. Eltelt pár perc, a szülész elkezdte összevarrni a sebet, mire visszaadták Mátyást. Csak egy pár pillanatot tölthettünk együtt, Matyi nem kezdte el keresgélni a mellemet annyi idő alatt. Azt mondta a gyermekorvos, hogy őt is megviselte a szülés és elvitte. Még nem szálltam le a bakról, amikor visszajött, elmondta, hogy 3560 g és már alszik. Ezt is csak másodjára hallottam meg, a szülésznő el is poénkodta, hogy én már több órája nem hallok. Végülis, igaza volt.
Mátyás 4.55-kor született, reggeli után, 9 körül találkoztunk újra, akkor is békésen aludt. 3 nap után jöttünk haza a kórházból, addigra túl voltunk már egy pár szoptatáson, pelus cserén, az első sírásokon, de az első éjszakánkat együtt itthon töltöttük, már hármasban. Szépen összegömbölyödtünk, Matyi volt a legkisebb kifli a saját ágyában, én a középső, hozzátapadva az ő ágya széléhez, a nagykifli pedig Tamás volt, őrizve mindannyiunk álmát.
Azóta már túl vagyunk még egy rakás „első” dolgon, és lassan, hála Zsófi profizmusának, Tamás és a család támogató szavainak, lassan megtanultuk a szoptatás-szopizás művészetét is. Nem tudom azt mondani, hogy gyerekjáték volt szülés, de ugyanakkor egy csoda, egy jó tapasztalat volt és bár cliché, igaz, hogy az öröm, amikor a kezedben tarthatod a gyermeked, az megéri az erőfeszítést.
Hiszem, hogy a testünk tudja, hogy mi a dolga. Hiszem, hogy minden nő tud szülni és azt is, hogy lehetett volna erre nekem, nekünk erre jobban felkészülni, lehetett volna másképp, ennél természetesebben és lehet, hogy kevesebb idő alatt is szülni, de abban is hiszek, mindennek megvan a maga oka. Kíváncsian várom, hogy egy szülésélménnyel a hátam mögött a következő milyen lesz, addig pedig (és majd az után is) örülünk egymásnak és tanulunk egymástól, tanulunk családként élni.
2020. május. 6.