az én történetem Kata születéséről
2012. június 10-én, vasárnap reggel az előző napihoz hasonló fájásokat éreztem. Elkezdtük írni, 2-3 percenként jöttek, majd pedig teljesen összevissza. Mosolyogtunk, élveztük a helyzetet és fogalmunk sem volt, hogy ez „az” vagy „nem az”. Felhívtuk E-t (a bábánk) és elmondtam neki mit érzek. Arra kért, hogy hívjam még egy óra múlva, vagy rögtön, ha valami változik. Ekkor kb. 15-20 percenként éreztem enyhe görcsöket. P. (a férjem) elment dolgozni, én pedig a szomszédba kávézni. Amikor jött egy összehúzódás csak mondtam, hogy „Óra!”, lélegeztem egy kicsit mélyebben, felírtam az időt, és ment tovább minden: kávéztunk, beszélgettünk, játszottunk a másfél éves kisfiukkal. Ebéd körül beszéltem megint E-vel, mondtam, hogy nem változott semmi, s ő pedig azt mondta, hogy szerinte ebből baba lesz. Részletesen kikérdezett, hogy mit érzek, és főleg hogy hogy érzem magam. Mondtam, hogy jól vagyok, kíváncsi, kicsit izgatott. Megkért, hogy próbáljak meg aludni, de mindenképpen pihenjek. Otthon sikerült aludni egyet, közben is éreztem a hasamat, de jól tudtam aludni. Miután felébredtem, kezdtek erősödni a fájdalmak. Felhívtam P-t, hogy most már jöhet haza. Fél 6 körül itthon volt, s ekkor más E is úton volt felénk. Az este már ünnepi hangulatú volt. Készülődés, tevés-vevés. Előkészítettem a kórházi dolgokat, mondogatva, hogy ezt nem tudom komolyan venni, de jobb ha ott van. Babának is előkészítettem 2 rend ruhácskát, egy kisebbet és egy nagyobbat. Törülközőket hoztunk, szívószálat kerítettünk.
N-val (a dúla) délután beszéltem, de nem esett jól. Úgy egyeztünk, hogy majd még szólok, hogy mikor jöjjön. Mire P hazaért már kezdtek erős fájások is lenni, picit hosszabban tartottak, mint napközben. Elment még valakivel vásárolni, majd leültünk ketten vacsorázni. Meghitt, kicsit izgatott hangulat volt, de még tudtam rendesen enni. Aztán ledőltünk kicsit, hogy amíg még tudok, pihenjek kicsit. Mosolyogtunk, beszélgettünk, boldogok voltunk. Kb 2 percre rá csengettek: megérkezett E. Leültünk mind, beszélgettünk, E végig figyelt engem, próbált rám hangolódni, átvenni a helyiség légkörét. Megsimogatta a hasamot, szívhangot hallgatott. Mondta, hogy biztos szülés lesz már belőle. P átrendezte a szobát, 2 könyvespolc helyére betette a mózeskosarat: ezzel már „hivatalosan” is kezdődhetett a vajúdás. Eldöntöttem, hogy N-t nem szeretném. Többször is visszatértünk a témára, de egyre erősebben éreztem, hogy nem kell senki más mellém. A hullámok most már sűrűbben jöttek, de közöttük beszélgettünk még, jókedvem volt, mosolyogtam, mondtam, hogy nem tűnik nehéznek, sőt, szép. Aztán idővel beállt a ritmus. Kontrakciókra letérdeltem az ágy mellé, közöttük sétáltam, ringatóztam, P ölébe ültem. E. Kért hogy lassan öltözzek át, hogy tudjon megvizsgálni, ha kell. Óvatosan vizsgált, közben kérte az elnézést, ha mégis fájna. Mondta, hogy ki tudja tapinta a baba fejét. Ez nagyon jó érzés volt, úgy tűnt akkor már jól állunk, haladunk. Szívhangot hallgatott, és mutatta, hogy mennyit fordult már a baba. Mikor megérkeztek, még jobboldalt volt, köldök felett, most pedig már középen, a köldököm alatt. Meg voltam lepődve, hogy ilyen gyorsan halad. Úgy képzeltem, hogy sokkal hosszabb lesz a folyamat. Örültem, hogy ilyen könnyen, simán megy a dolog, megdicsértem-simogattam babácskát is. Közben már kezdtek erősödni a fájások is. Hosszabbak, élesebbek lettek. Néhány tényleg olyan volt, mint a hullám, amit meglovagolsz. Egy-egy kontrakció után fellélegeztem, megkönnyebbültem, és mondtam, hogy „Ez jó volt!” Milyen gyönyörű dolog szülni. Milyen erőteljes! Volt, hogy P-ba kapaszkodtam, hogy volt hogy E szólt neki, hogy most inkább ő áll elém, rá támaszkodjam, mert női energiára van szükségem.
Egyszer felküldte P-t, úgy érezte hogy édesanyám nagyon aggódik. Lejött édesanyám, egy ideig itt volt, nézett, megölelt. Nem akartam, hogy maradjon, úgyhogy átölelt, könnyezett majd kiment. Egy következő vizsgálatkor 8 cm tágulás volt. Feküdtem az ágyon, és kacagva kérdeztem, hogy hogy lehet? Túl vagyok már a kritikus 7 cm-n? Kellett volna legyen halálfélelem, reszketés… Mondta E hogy azért volt itt édesanyám, hogy ne legyen…. Ekkor már egy kicsit fáradt voltam. Fekve ritkábban jöttek az összehúzódások, kicsit tudtam pihenni. Az idő megállt. Néha megkérdeztem, hogy hány óra, mert teljesen elvesztettem az időérzékemet. De szerintem azt sem értettem, hogy mit jelent a 2 óra. Néha kimentem a wc-re és mindegyre ittam egy-egy korty vizet. Erre nem emlékszem, csak mesélték, hogy egyszer csak P elkezdte kinyitogatni az ablakot szekrényajtókat, fiókokat. Eleinte nem értettem, aztán leesett, és kacagtam. (Bernád Ilona mesélte, hogy régen ezt csinálták, kitolásra mindent kinyitottak a szobában.) Elkezdtem guggolni, P hozott egy kendőt, azzal tartott. E mondta, hogy eltűnőben van a méhszáj, lassan jöhet a baba. Csodálkoztam, hogyhogy nem érzem… Hát úgy, hogy még nem jött.
Innen elkezdett lassulni, nehezedni a dolog. Lelassultak a fájások, én elfáradtam, P kikészült. Ült a fotelben és sírt. Láttam, hogy sajnál. Pedig akkor még elég jól bírtam. Hívtam a fájásokat, akartam hogy erősebbek legyenek, hogy ne csak lebegjek fölöttük, hanem elmerüljek bennük. Lassan elkezdett virradni, s ez csalódottságot hozott. Azt éreztem, hogy megfeneklettem. Hogy fájni fáj, de nem eléggé, s közben mégsem bírom. Fáradt voltam, hányingerem volt, aludtam el. Azt akartam hogy folytatódjon a folyamat, de sehogy sem akart. Kértem valami erősítőt, amiből valami energiát meríthetek. Nem emlékszem, de azt mondják ettem egy kis csokit. P közben állandóan kérdezgette, hogy bírom-e még. Ő nem bírta. Aztán lassan én sem. Csüggedt voltam, szomorú, fáradt. Utáltam, hogy kint már világosság van. P becsukott minden, magában már lezárta az egészet, gondolatban már a kórházban volt. Elmentem zuhanyozni. Reméltem, hogy a víz helyrehoz, visszazökkent. Belekapaszkodtam minden fájásba. Tiszta hálóinget vettem, fázni kezdtem, betakaróztam.
Most már tudom, hogy nagyon közel voltam, de akkor ott beszartam. Fáradt voltam, és azt gondoltam, hogy még sok van hátra, és hogy már nem lesz erőm kinyomni. Azt hittem, hogy a kórházban gyorsabb lesz, vagy könnyebb… nem tudom. E elmondta, hogy a bemegyünk burkot repesztenek, ami felerősíti a fájdalmat, oxitocint adnak és nyomatnak. Én legalábbis ennyit hallottam meg. De utólag elmesélte, hogy azt is mondta, hogy mindez lelassítja a folyamatot, és hogy szerinte minden renben van, a baba jól van, nekem sincs bajon, van még erőm, meg tudom szülni. Én csak annyira emlékszem, hogy azt mondta, nagyon mélyről kell erőt merítsek, de megvan a erő. Én kerestem. Kétségbeesve, már mérgesen, de nem találtam. Félni kezdtem a fájdalomtól. S akkor mondtam ki, hogy menjünk. Mérges voltam, rettenetesen mérges, tehetetlen. Felöltöztem. Nem akartam menni. És mégis mentem. Azt hittem, hogy itthon még egy örökkévalóságig fog tartani, és nem fogom bírni.
Elindultam felfele. A takarítónő valamit kérdezett, nem feleltem. Az autó már be volt gyújtva. Édesapám vitt. Ő nem kérdezett. Forgalom volt, én ideges, néha jött egy-egy összehúzódás. Nagyon fájt. De most haragudtam a fájásokra. Valahogy beértünk. Reggel 8 körül lehetett. P beszélt, én nem. Én csak sziszegtem, hajoltam előre, támaszkodtam. Egy fiatal, feketehajú doktornő vizsgált meg. 9 cm. Megdicsért, hogy milyen jól bírom a fájdalmat, hogy csak most jöttem be. Hívta az én dokimat. Lifttel felvittek, átöltöztettek. Nem akartam ezt a hálóinget. De kellett. Öltöztettek. Tettek-vettek, mint egy bénát. Rám akartak kötni infúziót. Én nem akartam. Mondtam, hogy adjanak inkább egy pohár vizet, jó az hidratálásnak. Akkor betették a branült. Pedig nem akartam. Rámkötötték a monitort. Labdán ültem. Zavart a monitor. Fájást nem mutatott, pedig én éreztem. Megjött a doki. Megrepesztette a burkot. Húztak rám valami kényelmetlen gumibugyit, aztán visszamásztunk a vajúdóba. Lassan kezdett jobban fájni. Én meg már türelmetlen voltam. Bejött a doki, kérdezte milyen a labdán. „Fantasztikus” – válaszoltam olyan arccal, mintha le akarnám döfni. Mondta, hogy ilyet még nem hallott, meg fogja jegyezni. Elmondtam, hogy emlékeztessem, nem akarok gátmetszést, babát tegyék a hasamra, köldökzsinórt ne vágják el. Hívta a neonatológus dokit, az elmondta a magáét, én is neki a sajátomat. Aztán 10 percenként jöttek, és kérdezték hogy van-e székelési inger. Nincs. De fáj. Nagyon. Ha felállok a labdáról, elviselhetetlen. De a labdával ott kell maradni az ágy mellett, kell kapaszkodni. Letérdelek, de az itt már nem jó. Lefekszem, még rosszabb. P kimegy, édesanyám ott van. Körülöttem tesznek-vesznek a szobában, rossz helyen állok, útban vagyok. Hozzák megint a monitort, most már kiüti a pirosat a méhtevékenység. Leesik az alsó korong. Káromkodom. Doamna Viki ideges. Még jobban fáj.
Egyszer szólnak, hogy menjek a szülőszobába. Üljek fel, nyomjak. Fáj. Nagyon. Azt mondja, az jó, lejött a baba feje, többet haladtunk, mint az elmúlt 1 órában. Még nyomjak, amikor mondja. Nyomom, mint süket a csengőt, csillagokat látok, fagy meg a lábam. „Nem jól nyom, Zsófia!” – „Lófaszt!”-gondolom én. Közben nyomják az orromba a hideg levegőt, idegesít. Még nyomjak. Nagy levegő. Nyomjon, még, még! Szünet. Most meg érzem, hogy muszáj nyomjak. Ne, ne, most ne. Attól én nyomom. Éget! Eszembe jut a koronázódás, tűzkarika. Tényleg olyan. Doamna Viki vájkál, kézzel tágít, a doki szól, hogy most kellene vágni. Mondom, hogy ne. Szól, hogy akkor nem vágunk! Még egy nagy nyomás, kétoldalt feszít, belül, mintha késsel hasítanák. Aztán pukk!, elönt a jóérzés, kint van a feje. Még egy hullám, kacagok, kint van. Lenézek, először a hasamat látam, puha, plöttyedt, mint egy vénasszonynak. Felemelik, kislány! Kérem, hogy adják oda. Katókám, szia! Nem tudom a bőrömre tenni, nem segít senki. Csak egy picit marad, elveszik. Mellettem csomagolják. Adják már ide! Kérem ide! Becsomagolva még egy picit megkapom. Fotó. Mehet. P is kimegy. Eddig bent volt, fogta a kezem, tartotta a levegőt, mondott a fülembe. Nem tudom mit. Összevartak, lemostak. Tolószékben vittek vissza a vajúdóba. P járkált fel-alá, kérte hogy hozzák, adják ide. Nekem perfúziót tettek, hoztak egy forró teát. Feküdni kellett, takaró alatt. Melegem volt. Fáradt voltam, halálosan. Végre meghozták Katát. Alig tudtam mozdulni. Szopott. Gyorsan, erősen. Alig tudtam áttenni a másik oldalamra a drótjaim miatt. Aztán P elment. Meg akartak győzni, hogy Katát adjam vissza, hogy tudjak pihenni. Nem hagytam. Jött velem.
Így sikerült az első otthonszülésem. Sokáig gyönyörű szépen, aztán bukdácsolva, nehézkesen. Bő 2 év kellett, mire sírás nélkül tudtam róla beszélni. Most már tudok. Sőt, most már a tanulságait is látom, és nem bánom, hogy így történt. Azt viszont soha nem fogom megérteni, hogy miért jobb egy egészséges újszülöttnek távol az anyjától, az inkubátor melegében csücsülni. Az első óráit soha nem kapja vissza, és próbálhatom utólag pótolni amivel csak akarom, az aranyóra pótolhatatlan.