Épp ma három éve, hogy megérkezett ez a kis rontombontom 🙂 Születésének történetét már akkor megírtam, a nagyvilág elé tárni viszont el kellett telnie ennyi időnek. Bár szóban eddig is szívesen meséltem el annak, aki kérdezett, most már megértem arra is, hogy írásban is útjára engedjem a történetünket.
Nem egy szokványos út, amelyiket választottuk. Könnyű sem volt, de a miénk, amire büszkék vagyunk. Mindemellett ma már azt is tudom, hogy nem csak a mi utunk volt. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki mellettünk volt akkor. Köszönöm a kimondott bátorító szavakat, és a ki nem mondott, a mi érdekünkben elhallgatottakat is. Köszönöm az előttünk rejtve tartott történéseket, gondolatokat, érzéseket – mindent, ami hozzájárult ahhoz, hogy az én szülésem az enyém, a miénk maradhasson, úgy, ahogy azt mi választottuk.
Jöjjön hát a történetünk:
Miután minden lejárt, amit szülés előtt le szerettem volna tudni – egy keddi napon elment a magzatvizem. 38 hetes voltam ekkor. Eleinte még azt hittem, hogy csak izzadság, vagy beleültem valamibe, s attól vizes a nadrágom. De hamarosan éreztem, hogy ez a bepisilés-szerű érzés nem lehet más, mint magzatvíz. Egyre több jött, óriásbetétek áztak el percek alatt. Felhívtam a bábámat, hogy jelentsem neki a helyzetet. Készülődni kezdett az indulásra, bár sietni nem sietett, hiszen összehúzódásaim nem igazán voltak. Itthon nagy volt az izgalom, szülni készült a család. Mindent előkészítettünk, Katával is megbeszéltük, hogy reggelre lehet hogy már meglesz a kistestvér, kiválasztottunk egy fiú és egy lány újszülöttruhát, majd várni kezdtük a folytatást. Keményedések jöttek (néha), de szülésre emlékeztető összehúzódások nem.
Éjjel érkezett meg Erzsike. Vajúdásnak viszont nyoma sem volt. Meghallgatta, megtapogatta a babát, majd látva, hogy itt még nincs helyzet, elment lefeküdni, s mi is aludtunk reggelig. Másnaptól kezdődött a várakozás. Az első 24 óra letelt, majd 48 és a 72 is. Ezalatt sok testi-lelki mélypontot, hullámvölgyet bejártunk, kemény önismereti órák voltak, türelem és bizalom próbái. Jelek mindegyre voltak, amik biztattak, hogy lesz ebből valami. De az idő múlása bizony stresszelő volt. Megpróbáltunk rásegíteni is, átbeszéltük a szülésindító házi praktikákat, egyet-egyet ki is próbáltunk – nulla eredménnyel. Harmadik nap aztán a bába hazament. Úgy éreztük, jobban lennénk, ha nem figyelne, nem feszélyezne a jelenléte. Abban a tudatban ment el, hogy hamarosan úgyis indulhat vissza, hiszen estére kitelik a 72 óra és úgy gondoltuk, az a végső határ, amíg várni lehet. Én viszont nem akartam, hogy csupán az eltelt 72 óra miatt meghiúsuljon a vágyam, az otthonszülés terve és indítás legyen belőle.
Néhány óra alatt sikerült néhány olyan cikket, és hasonló helyzeteket megélt, tapasztalt szüléskísérőket találnom, akik megerősítettek abban, hogy ha az óvintézkedéseket betartjuk, és minden rendben van, nincs semmi ok a sietésre, indításra, kórházba menésre. Várhatunk bármeddig, amíg magától indul a szülés. Az óvintézkedések a következők voltak: teafaolajat cseppentettem a betétre (fertőtlenítő, baktériumölő hatása van), max. 4 óránként betétcsere, 6 óránként lázmérés, higiénára fokozott odafigyelés, hüvelybe semmi ne kerüljön (no sex, fürdés, vizsgálat). Ehhez képest nekünk még egy szívhanghallgatónk is volt, hiszen a bábatáska itt maradt, úgyhogy naponta 1-2x meghallgattuk a baba szívhangjait is, hogy biztosabbak, nyugodtabbak lehessünk.
És így elindult a következő időszak. Eleinte folyamatosan várakozásban teltek a napjaink, figyeltünk minden szülést előrejelző jelet, pihentem, itthon várakoztunk. Aztán néhány nap után kezdett az agyunkra menni… s lassan visszaálltunk a normál kerékvágásba. Éltük a mindenórás várandós hétköznapokat. Könnyen fáradtam már, úgyhogy azért túlzásba nem vittük.
Így érkezett el július 6-a, hétfő. Aznap délelőtt kivételesen én főztem. Minden mozdulattól keményedett a hasam, s mire elkészült az ebéd s megettük, már nem volt erőm nekem lefektetni Katát. De meleg volt, meg amúgy annyi jel volt már, hogy nem vettem komolyan. Délután hőség volt. Mi tujákat néztünk egy kertészetben, de nem bírtam a forró napon állni, úgyhogy félbehagytuk. Vásárolni mentünk, mert délutánra egy rég nem látott kedves barátnőméket vártuk. Útban a házunk felé lerobbant az autónk. A 35 fokban az út szélén vártuk, hogy felvegyenek a barátnőmék. Velük töltöttük a délutánt. A keményedéseim erősek voltak. De ezzel is szokva voltam már, hiszen régóta nagyon erősen éreztem őket. Igaz, aznap már meg is kellett álljak, ha jöttek, mélyebb levegőket vettem – de még mindig nem tűnt úgy, hogy ebből szülés lesz.
Este 10 körül kezdett gyanús lenni, hogy hányingerem is volt és talán rendszer is van az összehúzódásokban. Nézegetni kezdtem az órát, hogy lássam milyen gyakorisággal jönnek. Úgy tűnt, hogy kb. 15 percenként jövögetnek.
Katát Pista fektette, én zuhanyoztam, lefeküdtem, pihenni próbáltam. 11kor ágyban volt mindenki. S bár a keményedések nem álltak le, fájdalmat nem éreztem, sűrűsödni sem kezdtek, úgy gondoltuk, lefekszünk aludni, szóltunk a szüleimnek is, hogy nyugodtan lefekhetnek, nem lesz itt semmi ma. Aludni viszont nem sikerült. Zavartak a keményedések. Éjfélkor felkeltem vécézni. Ekkor újra elment egy kis magzatvíz és egyből utána jött egy fájás. Ez más volt. Éreztem, hogy ez az. Mire beértem a szobába, már hívtam is Erzsikét, hogy indulhat. A víz egyre jobban folyni kezdett. Itt már tudtam, hogy szülni fogunk az éjjel. Megpróbáltam még visszafeküdni pihenni, de már nem lehetett. Túl erősek voltak a fájások. Fújtatnom kellett. Egyre gyakrabban jöttek és nagyon erősek voltak. Utasítgatni kezdtem Pistát, hogy mit hozzon, mit csináljon. Semmi sem volt jó. Forró vizes pakolást próbáltunk tenni a hasamra, de nem bírtam elviselni ha egy picit is másként tette, mint ahogy éreztem. Magamat borogattam inkább. Közben folyt a magzatvíz egy alám terített lepedőre. Fájások között sem volt teljes szünet. Akkor is alig tudtam mozdulni. Közben pedig egyre hangosabb lettem. Eleinte nyögések, jajgatások voltak, de egyre inkább kiabálás, majd ordítás lett belőle. Kapaszkodtam a férjem kezébe, guggolva vagy négykézláb a földön, volt hogy majdnem meg is haraptam. Közben hívtuk a bábát, hogy merre jár. Még több mint egy órányi út volt előtte, s a hangjaimat hallva telefonon keresztül utasította Pistát, hogy mit készítsen elő, miket főzzön ki, s mit csináljon, ha meglesz a baba. Ő a hangjaimból már tudta, h kitolásban vagyunk. Én akkor még nem … Csak azt éreztem, h ezt sokáig nem lehet bírni. S úgy tűnt, hogy talán jobb lenne nyomni. Gondolkodni próbáltam, hogy vajon hol tartunk, szabad-e már nyomnom, lehetséges-e, hogy ennyire közel legyünk. Megpróbáltam kitapogatni a fejét, de nem éreztem. Aztán a következő összehúzódásnál már nem volt gondolkodás: a testem nyomott. Hihetetlen erővel, magától. S ekkor elpattant a burok, jó adag víz pukkant ki. Rögtön a következő nyomással pedig jött a baba feje. Égetett, feszített, üvöltöttem s szünet nélkül nyomtam, amíg kibukkant a feje. Tartottam a kezemmel, éreztem, ahogy a kis kerek fejecske megszületik a kezembe. Utána már nem tudtam volna kifogni, s Pistának kiáltottam, hogy kapja el ő. Kicsusszant a testecskéje, egyenesen az édesapja kezei közé. Néhány pillanat múlva átvettem. Olyan csúszós volt, alig tudtam tartani. Szép rózsaszín volt a bőre, köhécselt, tüsszögött, néha tikkadozott. Hasra fordítottam, hogy könnyebben kijöjjön a torkáról a váladék. Akkor megnéztem, s láttam, hogy kisfiú. Számítottam rá, nem lepődtem meg rajta. Aztán ott a földön lefeküdtem, magamhoz öleltem, egy törölközővel betakargattuk, s hitetlenkedve néztük, hogy milyen hirtelen meglett. Egyetlen kis félelmem volt, hogy nehogy vérezni kezdjek. De szerencsére csak nagyon kevés vér cseppent, így teljes nyugalommal vártuk, hogy érkezzen a bába. Átfeküdtünk az ágyba, kicsi baba a mellkasomon, köldökzsinór még érintetlenül. S mindez olyan természetesnek tűnt, hogy nem éreztem semmi ujjongást, büszkeséget vagy mámort. Csak örültem a babámnak, s úgy tűnt, ez másként nem is történhetett volna. Szerettem volna, ha Csanád magától felkúszik a mellemhez, de nem akart. Jól érezte magát a mellkasomon, nem sietett a szopizással. Zavarta a fény, nem nyitotta ki a szemét, csak nyöszörgött, szöszmötölt.
Felébresztettük Katát, megérkeztek a szüleim, s kicsivel később a bába is. Megvizsgálta a babát, teljesen rendben volt. Várni kezdtük a méhlepényt. Vártuk. Nem sietett. Szopizással, köldökzsinór húzásával, méh masszírozásával, pozícióváltással próbáltuk segíteni, s aztán bő 3 óra után végül egyben meglett az is.
A bába megmutogatta, lenyomatot készítettünk róla. Lezuhanyoztam, megvizsgált engem is, majd megméregettük, felöltöztettük Csanádot, s hajnali fél 6kor mind a négyen ágyba bújtunk. Két kis purec középen, Anya és Apa kétoldalt. Néztük egymást, néztük a gyermekeinket, boldogok voltunk és nyugodtak. Kalandos, életreszóló éjszakát tudtunk magunk mögött.
